5.rész Egy újabb szerelem

Éltem értelme

5.rész Egy újabb szerelem

Miami:

Maimi Yajima vagyok. A családom egy előkelő, gazdag család. De azért estünk bele ebbe az egész maffia családban, mivel a negyedben lakunk, és apám szerette volna, ha tudok védekezni. Így segít a mi családunk is, nekik finanszirozással, leginkább és kapcsolatokkal.. A legjobb barátnőm Rin, bár kegyetlen, és a legjobb maffia családnak a lánya, mégis tudom, melyik az igazi énje, melyik a lányos énje, melyik az érzékeny énje. Bár nem mutassa meg, ugyanis attól fél, hogy akkor ő gyengeségét mutatja. Ám bár lenne valaki aki ezt kihozná belőle.. Az egyetlen ilyen személy a bátyja volt, ő mosolyra tudta bírni, de elment, és Rin-nek már csak a harc lett a fontos. És sehogy sem tudom elhozni az igazi mosolyát. Tudom, mi kell neki, valójában ki kell neki, vagy ahogy akarjátok, és ez pedig nem más, mint a szerelem. Ha szerelmes lenne, akkor talán újra olyan boldog lenne, mint volt. De ahhoz olyan személy kellene, aki annyira szereti, hogy bebizonyítsa méltó hozzá. Kicsit hegyibeszédnek tűnik ez, de valami ilyesmire gondolok. 

Volt, hogy próbáltam összehozni Chul-Moo-val, de ő rá se hederített, barátként tekint rá. Aztán rájöttem, hogy mi is itt a hiba, hogy nem olyan srác kell, aki itt él, aki a negyedben él, hisz Rin a vezérünk, mindenkit ismer. Hanem valaki más! Csak hol találhatnék olyan srácot, aki jó lenne Rin-nek? Na jó, Maimi ismét van egy titkos feladatod, a legjobb barátnődnek szerezz egy pasit!

Jaj... emlékszem, mikor először találkoztunk Rin-nel, nagyon megijedtem, piszkos volt, néhol sebei voltak, izzadt. Felsikoltottam, nem tudtam elképzelni mi ez az egész. De a szüleim akkor magyarázták el, hogy miért is jöttünk ide. Az elején még meg akartam változtatni, előkelővé tenni, hogy megszeresse a vásárlást. De ahogy nőttem, rájöttem, nincs sok esélyem, és félig én változtam át olyanná, amilyen ő.  Vagyis erősebb lettem. Sokszor kiraboltak, ezért tanítottak harcművészetre, hogy megvédjem itt magam. Bár a vásárlás iránti szenvedélyem sosem múlt el. Hisz ha úgy vesszük, akkor még mindig nemesi vér folyik ereimben, gazdag vagyok. És csak nem tudok megváltozni a gyökereimben. Bár azt nem tagadom, hogy én is szeretnék magamnak egy barátot, de még sosem találtam meg az igazit.

Amikor megjelentek a vendéglőben Rin nagyapjánál, és megtámadták, őszintén megijedtem. Nem miattam, hanem úgy éreztem, Rin vesztesre áll. Rin vért köpött ki, és ekkor az egyik asztalnál egy srác felugrott, és megtámadta azt, amelyik megütötte Rin-t, mind csodálkozva néztük, ahogy ugyanannál az asztalnál ülő srácok segíteni sietnek. 

És ekkor akadt meg a szemem egy srác-on... Haja sötét barna volt és a tarkójáig ért, szemem barna, és bátran harcolt az egyik ellenség ellen. Ahogy figyeltem, és úgy éreztem, ez a szerelem első látásra... Elmosolyogtam, és őt figyeltem. De egy rossz mozdulat, elnéztem, és már egy ököl közeledett felém, megijedtem, és hiába hátráltam, már csak a falnak mentem neki, ekkor egy kar nyúlt az ököl felé. Felnéztem, és láttam, hogy az a srác az. Akit épp az előbb mértem végig. Meghajoltam, megköszönve, mire beütött az ellenségnek egyet. Majd arra eszméltem, hogy az ellenségeink kifutnak. 

Chul-Moo annyira bunkón viselkedett, nem értettem, hogy mi is a baja. Ám ami ennél is fontosabb volt, ami utána történt. Rin olyan hirtelen vitte el azt a srácot, aki először megmentette, hogy... nem is tudom... úgy éreztem, megtaláltam talán azt a srácot, aki boldoggá fogja tenni Rin-t, bár még nem biztos a dolog, de még megláthatjuk. A többiek, köztük az én szőke hercegem, nagyon furan kezdtek nevetni és ujjongani. El is nevettem magam, ezen: 

    - El sem hiszem... — morogta maga alatt Chul-Moo.

      — Mi? Azt, hogy Rin csak úgy megfogta azt a srácot és elvitte, hogy segítsen neki, talán meg is köszönje?! — kérdeztem gúnyosan. 

      — Ő! Kérlek, hogy megköszönje, miért tenné... szerintem leszidja... — mondta. 

      — Nyugodj le, és bízz már Rin-ben. — mondtam. 

      — Ti meg ne nevessetek... — kiáltotta oda a srácoknak.

      — Hagyd már békén Chul-Moo! — álltam fel, mivel eddig a pultnál egy széken ültem. Erre Chul-Moo felmérgelődött és kifutott a teremből. 

Én a srácokhoz fordultam: 

      — Sajnálom. — hajoltam meg. 

     — Semmi gond... — mondta az a srác, az én szőke hercegem. 

      — Maimi Yajima vagyok. — mutatkoztam be. 

       — Én Hikaru Tsuchiya. — mutatkozott be egy tüskés hajú, magas srác, és mellém férkőzött. 

       — Én Takeda Keita. — mutatkozott a másik. 

        — Hello, Hayato Yabuki. — és az én szőke hercegem. Hayato... Yabuki.... szemei mintha felragyogtak volna. 

       — És mond csak kislány, van barátod? — kérdezte Tsuchiya.

        — Nincs... — mondtam, és kicsit összehúztam magam. 

        — És akarsz? - Na jó, ez már nem tetszett, ideje felvennem a maffia ál-arcom... bár lehet, hogy Hayatot is megijesztem... 

       — Nem hiszem, hogy ki akarsz kezdeni velem... — kérdeztem, és összefontam karjaim a mellkasomon. — Egy maffia harcos vagyok, és nem lenne nehéz elintéznem... — mondtam. 

         — Hú.... mutasd meg, mit tudsz... — kezdett ki velem. 

Ezzel megfogtam kezét, és a mutatóujjat hátra csavartam, mire térdre rogyott: 

       — Jójójój... sa.... sajnálom... — mondta. 

Mindenki nevetett, még Hayato is, odament barátja mellé, aki az ujját simogatta, és a vállára tette a kezét: 

       — Nem jó csajjal kezdesz ki. — mondta és felnevetett. Én is nevetve néztem, ahogy nyugodtan leül. 

       — Én... én... én még Yamaguchi Kumiko vagyok, vagy Yankumi, az osztályfőnökük. — mutatkozott be egy nő.

          — Örvendek. — fogtam vele kezet. — Csak nem dadus kell nektek... — viccelődtem. 

És szerencse, hogy ezt viccnek is vették: 

       — Hahaha... az lenne a legjobb, ha nem mindenhova követne, de mindenhol felbukkan... — mondta Hayato. — Régóta van Ryu, már elment, talán... — néztek össze a fiúkkal, de nem fejezték be a mondatot. 

A fiúk már értették, és elindultak arra, merre Rin-ek mentek. Elnevettem magam, szóval arra gondolnak... Én is örülnék, ha azt történne, de Rin nem olyan lány. Egy idő után Rin tért vissza, kicsit zaklatott volt... vajon mégis történt valami? De nem mondott semmit, csak egyszerűen elment mellettem. Este velük vacsoráztam. És Hayato mellé kerültem, annyira örültem... De annak még jobban, hogy én vihettem haza őt. Szerencsémre, őt kellett legutoljára hazavinnem, mivel ő lakott a legmesszebb. Amikor odaértünk a házához, esni kezdett az eső.

     – Vigyázz magadra – mondta, mielőtt kiszállt volna.
     – Te is... – suttogtam, ennyi fért ki belőlem.
     – Meglátjuk egymást, ya – mondta, és nagyon aranyosan csinált. Peace-jel formajában hajlította ujjait. De cuki! Ez igazán feldobta az estém!
Épp indultam volna, amikor megakadt a szemem egy emberen, akivel veszekedett Hayato, és bementek a tömbházba, ahol éppen lakott. 

Ami furcsa volt, hogy Yankumit, a tanárukat nem a házánál raktam le, amikor megmondtam, hogy szívesen haza viszem, még Hayato is furcsán viselkedett... és valamiért nagyon ismerős volt. A nagy viharban azon gondolkoztam, hogy vajon Rin már hazaért. De csodálkozva vettem észre, hogy nem volt otthon amikor megérkeztem.
Chul-Moo idegesen járt fel-alá, mire csak annyit mondtam, hogy biztosan megállt valahol. De ez így folytatódott, amíg reggel meg nem láttam. Egész este nem jött haza. Hol lehetett?... Vagy fontosabb kérdés, kivel...? És ami furcsa volt, amikor veszített, mindenki tudta, hogy Rin sosem veszítet. Itt valami nem stimmel. Muszáj volt beszélnem vele.

Örültem, amikor elhívott vásárolni. Miután elmesélt mindent, rögtön tudtam, hogy ez a Ryu srác szerelmes lett Rin-be, nem volt semmi, ami erre utalt túl konkrét de kis jelek összetették, vagyis tettei, és láttam az arcát a vacsorán, ahogy figyelte, ahogy felült a motorra Rin hátamögé, és átkarolta a derekát. Minden arra utalt, hogy Ryu szerelmes lett. És ahogy Rin is mesélt, bár tagadja, de úgy látom, hogy ő is szerelmes bele.  Vagy legalábbis felkelltették egymás figyelmeit.. És íme... itt a feladatom egyik fejezete végződik, mivel megvan az a srác, aki talán boldoggá tudja tenni Rin-t, már csak össze kellene hoznom őket.
Amikor másnap Fumihikoval összefutottunk, tudtam, hogy nem jelent jó dolgot. És amikor Rin összekapott azzal az emberrel, még rosszabb jel volt. Tudtuk, hogy szaladnunk kell, és azt is tettük. Ellentétes irányba szaladtunk. Persze a többség rendőr Rin-t követte. Miután sikerült leráznom a rendőröket, elindultam egy sikátor mentén, és ekkor ütköztem bele Fumihiko-ba és egy csapatba. Féltem... féltem, mivel tudtam, hogy nem nyerhetek, túl sokan voltak... Mit tegyek?

Hayato:

Hayato Yabuki vagyok. Egy delikvens suliba járok, a Kurogin Gakuen suliba. Pontosabban a D-ben, mindig erre az osztályra adták a hibát, mi voltunk a rosszak, és azok is vagyunk mondjuk. Verekszünk, küzdünk, nem tanulunk és igyekszünk tartani a vonalat más sulisokkal is. Nem vagyunk gyengék!. Ryu a legjobb barátom, bár egy ideig volt egy kis szünet, mivel nagyon összevesztünk és vége lett, de Yankumi újra összehozott, és mindent megérttem, hogy mi volt. És visszatért közénk.

 Az apám mindig dolgozik, és  sokszor veszekszünk, a bátyámat jobban szereti, persze ő tökéletes tanuló, mindent annyira jól csinál. De nem érdekel, megkérdezett valamikor, hogy mit akarok? Vagy bármi! Nem, csak ezt tudja tenni és venni. Sosem szerettem, ha valakit valakivel összehasonlítanak, mindenkinek megvan a saját értéke. 

Én mondok ilyeneket... aki a barátaival mindenképpen össze akar jönni egy csajjal, a Momo High lány suliból, mindig figyelünk egy-két lányt, ez van... mi ilyenek vagyunk. Ryu ő más, Ryu-t nemrég mindenki a legveszélyesebbnek tartotta, majd újra ide került, és más szemmel nézek rá. Ő komoly, és sokszor nem érdeklik a lányok, bár ahol mi vagyunk, ő is ott van. Ketten vagyunk a vezérek az osztályban.
Amikor megláttam Rin Ashia-t, nem csodálkoztam, hogy gyönyörű, persze a barátnője sem semmi. Bár rajta látszik a jó módú család, a rang család képe, az arcán, a csillogáson, az auráján. Teljesen más... Nem kellett sok, hogy észre vegyem Ryu milyen furcsán nézte Rin-t, valamiért gondoltm, hogy tetszik neki. Nem hiába támadott fel és mentette meg. Ám azon meglepődtem, amikor Rin védelmébe vett és megfogva Ryu kezét elcibálta. 

Persze, mint mindig, a fiúkkal nem tudtuk megállni, hogy egy kicsit ne cukkoljuk a barátunkat. Ilyenek vagyunk, na! Örültem Ryu-nak, de volt valami bennem, amit egyelőre nem tudtam, hogy mi is az... 

Nem tudtunk sokáig megálljt parancsolni maguknak, hogy ne menjünk hallgatózni. Nagyon csend volt, ezért persze, hogy téves gondolatok jártak a fejünkben. 

De amikor betört Yankumi, elég ciki lehetett Ryu-nak, tudtam, hogy megfogja kapni a magáét Ryutól. Bár a többiek nem látták, én láttam, ahogy szétrebbentek. Talán meg akarták csókolni egymást? Vajon Ryu mérges lesz ezért? Én helyette az lennék... És minden bizonnyal beteljesedett a kételyem, mivel ha ostoba Yankumi nem törött volna be, akkor megcsókolták volna egymást. Örültem a haveromnak, tényleg nem láttam soha, hogy érdeklődött volna egy lány iránt. Persze minden részletre kíváncsiak voltunk. Az is bebizonyosodott, hogy Ryu első látásra beleszeretett Rin-be. Bár sokan azt mondják, hogy ez lehetetlen, hisz nem ismerik egymást, de létezik az ilyen... látod a tetteit, a testbeszédét, az arckifejezését, a beszédet, ezek mindent elárulnak első látásra és megtörténhet az a bizonyos érzés. Uh, megint ilyeneket mondok, mi? Hát igen az imidzsemmel, ez nem talál. De vannak mély gondolataim.
Nagyon finom volt az étel, és még haza is vittek. Bár én sem szerettem volna, ha egy lány vigyen haza. De végülis beadtam a derekam és beültem a kocsiba. Mosollyal az arcomon néztem, ahogy Ryu belekapaszkodik Rin-be és elhajtanak. Örültem a barátomnak, mégis volt egy önző érzés bennem néha ami fel fel tört bennem. Nem tudom mi az.

 Megköszöntem Maimi-nek, hogy haza vitt. Rögtön kiszúrtam apám, ahogy az esőben áll és engem néz, tudtam, hogy most a hegyi beszéde jön. Mérgesen csak elhaladtam mellette:
   – Ki volt ez a lány? És miért hozott haza? – tette fel máris a kérdéseit.
    – Szia apa. Én is örülök, hogy láthatlak, végre este is... – mondtam csufondárosan.
     – Ne pimaszkodj, hanem válaszolj a kérdésemre! – kiabálta.
Míg a tömbház lépcsőjéhez értem, addigra én csurom vizes lettem, egyelőre nem szólaltam meg. Apám a nyomomban volt. Amint benyitottunk a házba, nem volt menekülésem. Bementem a konyhába és a szekrénynek támaszkodtam:
    – Az a lány Maimi Yajima volt... – mondtam. – Egy barát... – mondtam. – És csak azért kísért haza, mivel így parancsolták neki...
Nem akartam elmondani, hogy épp az előbb találkoztam a maffia legjobb harcosával. Sosem engedett volna, hogy közelükbe kerüljek. Oké az is igaz, hogy valami jobb storyt is kitalálhattam volna.
      – Hogy-hogy rá parancsolták? – kérdezte.
       – Valaki, aki hatalommal bír felette, megkérte, hogy kísérjen haza, mivel késő van. – mondtam.
     – És ki volt ez a személy? – kérdezte.
    – Sajnálom, de az nem kell, hogy érdekeljen. – ezzel megvágódtam a szobámba.
Komolyan, úgy követelőzik, mintha nem tudom ki lenne, persze az apám, azt megértem, de azért nem muszáj mindent tudjon... (legalábbis még akkor ezt gondoltam). 

Másnap, mielőtt a suliba mentem volna, bementem Ryu-hoz. Mindig együtt mentünk suliba, bár az úton találkoztunk, de most muszáj volt beszélnem vele. Apám az este kicsit felhúzott, és általában Ryu ilyenkor jó tanácsokat adott. Amikor a lakásához értem, csodálkozva vettem észre, hogy a kulcs benne van... Ez furcsa, Ryu sosem hagyta benne a kulcsot. Kivettem és benyitottam... És ekkor valakinek neki mentem...
     – Bocsi Ry... – Ryu-t akartam mondani, de csodálkozva vettem észre, hogy nem ő az. – Rin?
      – Ahhh... – mondta és felnézett rám.
Egy aranyos mosolyt teremtett az arcára, amitől elámultam, nem is tudom mintha egy pillantra az idő megállt volna.
    – Szia... – mondta, kicsit látszott, hogy szégyenkezik, nem várta, hogy összefut valakivel. – Neked is megköszönöm, hogy segítettetek tegnap... – mondta. – És kérlek, ne edd meg a konyhában talált ételt, mondd meg Ryu-nak, hogy egye meg... Most mennem kell, szia. - hadarta végig.
Ezzel már ott is hagyott... Itt meg mi történhetett? Ryu az ágyban volt még... én leültem a fotelbe és onnan néztem. Formálisan akartam nézni, de csak az jött, hogy nevessek. 

Amikor felkelt, még nem vett észre, csak amikor tekintetünk találkozott. Megijedt,de én rögtön kérdőre vontam, hogy mi si történt itt. Nagyon figyelmes volt, hogy a viharba nem hagyta elmenni. És persze hittem a barátomnak is, hogy nem történt semmi köztük, de mégis ott volt bennem egy kis kétely is és valamiféle irigység is.

 Láttam, hogy emésztődik Ryu, gondolom azon gondolkozott, hogy a szülei Rin-nek megszidják... igen, mindent tudok Ryu-ról, a legjobb barátja vagyok, ő is tud mindent rólam. Tudtam, hogy nem haragszik meg ha a többikenek elmesélem. Yankumi ügyével egyetértettem, nem tudhassa meg az egészet. 

A suli, mint mindig, unalmas volt. Arakda-ba mentünk játszani, mint mindig. Egy ilyen törzshely féléség volt. Amikor arra felé tartottunk, és beleütköztünk Rin-be, tudtam, hogy Ryu megállítja a rendőröket, és persze segítettem neki. Nem mintha én nem tettem volna. Látszott, hogy aggódik miatta... wau... tényleg belezúgott. Ryu Odagiri, akit eddig egy lány sem érdekelt, most aggódik egyért.

Épp, hogy befordultunk volna az Arkadeban, amikor arra lettem figyelmes hogy vagy 3 személy a közeli utcába siet. Valami nem stimmel:

    -  Mindjárt jövők! 

     - Hayato mi a baj?

     - Maradjatok bent! Egy pillanat! - jelzek a fiúknak és megközelítem az utcát.

 Egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes....