2.fejezet Ez a lány

 

A mosoly

2.fejezet Ez a lány

Hiroto:

Ez a lány mindenre mosolyog, folyton ott van az arcán a mosoly és... Milyen szép a mosolya! Olyan érzésem van, mintha ilyen szép mosolyt még soha életemben nem láttam volna. Ah! Mi jár az eszemben? Én ezt nem akartam. A szüleim egyik napról a másikra bejelentették, hogy befogadunk egy csere diákot, egy lányt Romániából. Meg sem kérdezték a véleményem, csak egyszerűen kijelentették. Ezt nem kellett volna közösen megbeszélni? Persze aztán jöttek azzal, hogy hát majd megszokom és meglátom, hogy jól kifogok jönni vele hiszen kedves lányról van szó. Biztos hamar megkapom vele a közös hangot. De nem értik meg, hogy én nem akarok senkit sem pesztrálni.
Oké, nem akartam undok lenni vele, bár igaz, hogy nem voltam túlságosan kedves vele. De még meg kell szoknom ha már így alakult, nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra. No meg, aztán azért vagyok most már itt este, mellette. Azért ültem le. Hogy elnézést kérjek...
    - Figyelj, a mai nappal kapcsolatban, nem voltál illetlen. Csak még meg kell szoknom ezt a helyzetet! - vallom be végül, mire már egy kis ideje itt ülünk. - Artémi... - fordulok felé, hiszen válasz nem jön mire azt látom, hogy elaludt. - És akkor az idő eltolodás mi? Haha! - fel kuporodom guggolásba és szembe nézek vele. Békésen alszik, pedig egy új helyen van és egy fiú is van mellette. Naiv kislány!
Ilyen közelről megnézve, szép lány. Láttam már külföldieket, ahogy a városban sétáltak vagy ültek és fogyasztottak ételt, italt. Ilyen közel még nem voltam egyhez sem. Szép a sötét barna haja... ez természetes? Egy előre hullott hosszabb hajtincsét ujjaim közé vettem. Milyen göndör... Japánban nem látsz ilyen göndör hajat, még akkor sem ha valaki begöndöríti. Ez a természetes haja lesz! Szép és selymes! Az esti tavaszi szellő felém továbbítja édes illatát. Hmm... mi ez? Olyan finom! Jázmin? Orchidea? Vanillia? Van mind egyben? Igen, minde egyben érződik ez és még van mellettük valami. Kellemes! Nem túl émelygős, nem túl erős. Jó választás! Az arca aranyos. Kis rózsaszin ajkak, hosszú szempillák és a szemek...
    - Hmm... - a csillogó barna szemek felpattantak és egyenesen rám néztek. Hátrahökköltem... - Hiroto-kun, minden rendben?
   - Ig... igen! - miért vagyok én zavarba? Egyáltalán miért is tanulmányoztam ennyire meg? - Csak felakartalak költeni, mert elaludtál. - Mi ütött belém komolyan? Csak itt fog lakni és el kell ezt viseljem kész. Ennyi! Nem kell ahhoz áttanulmányoznom. - Menj lefeküdni! - álltam fel és felé nyújtottam a kezem, hogy felhuzzam.
   - Köszönöm! - és tessék az a mosoly, amiről beszéltem. Olyan kedves, meleg. Mintha még sosem találkoztam volna ilyen mosollyal, ez jár a fejemben.- Jó éjszakát!
Még hallottam, ahogy jó éjtet kíván és beléptem az ajtón. Ah! Komolyan mi ütött belém? Fenebb van húzva a melegítés a lakásba? Megrázom a fejem és felsietek az ajton, mielőtt még itt találna. Becsukom magam mögött az ajtot, majd az ágyamba dobom magam. Huh! Lejár az az egy év valahogy.
Reggel elég korán megébredtem. Bár még egy jó fél órát lustálkodtam az ágyba. Majd megéreztem a sonka és tojás illatát. Amikor lesétáltam az emeletről, anyám sürgött forgott a konyhába.
    -Jó reggelt!
    -Jó reggelt! Apa már munkába?
     -Igen!
    -Minden rendben?
     -Persze! Persze! Csak szeretném ha jól kezdődne Artémi első napja. A narancslét töltsem ki!
Kissé égnek emeltem a tekintetem.
    -Segíthetek valamit?
     -Hamarosan megvagyok, de esetleg bekopognál Artémihez, hogy felébredt e?
Bólintok. Visszasétálok az emeltre. A szobámmal szembe lévő szobához lépek. Kissé hallgatozok, nem hallok semmit. Bekopogok:
    -Jó reggelt! Hamarosan kész a reggeli!
Nem jön válasz. Ismét bekopogok.
    -Bejövök!
Kinyitom az ajtot, a szoba üres. Az ágy vetetlen, a szoba lassan berendezve. Az iroasztalon egy füzet kinyitva japán karakterekkel tele. Gyakorlás!
    -Hiroto-senpai?
A hang hallatára felkaptam a fejem. Artémizia ott állt az ajtóba.
    -Khm... Jöttem szólni, hogy kész a reggeli!
    -Rendben, akkor felöltözöm és jövők!
    -Rendben! Rendben!
Kissé kerülöm a tekintét, mintha nem is tudom milyen bizar dolgon kapott volna rá. Pedig csak a gyakorló füzetét néztem. Bár na nem volt szép dolog csak úgy bele lesni, bár ki volt nyitva. Van még mit gyakorolnia. Nem rosszból, kitartó az látszik, de kicsit csunyácskán ír. Bár gondolom nem könnyű, valakinek aki nem ebbe született. De a füzetből látom, hogy szorgalmas. Az jó!
     -Minden rendben?
     -Igen, Artémizia-chan a fürdőbe volt.
     -Oh, értem!
Anyám megterítette az asztalt időközbe, utolsó simításokat végzett. Artémizia megérkezett. Asztalhoz ültünk és megreggeliztünk.
     - Ha a férjem hamarabb végez, akkor elmegyünk ma délután cseresznyevirágzást nézni. Mit szóltok?
   -Az remek lenne!
    -Jaj, meglátod a Sumida park csodaszép ilyenkor! Hiroto-kun ugye velünk jössz?
    -Igen, igen! - vágom oda, bár nincs nagy kedvem, de tudom hogy mi lenne ha nemet mondanék.
     -Szuper! Akkor ez megbeszélve! Reméljük, apád hamarabb végez ma. Ízlik a reggeli Artémi?
     -Igen.
     -Ha megengeded, ebédre egy kicsit merészkedtem pecialitás felé menni.
    -Nyugodtan! Kíváncsian várom!
    -Szuper!
Megreggeliztünk.
    -Segíthetek elmosogatni!
    -Jaj, dehogyis nem kell! Nyugodtan menjetek Hiroto-kunnal töltsetek időt.
    -Hogy? - ugrott ki az ajakimon hangosan.
    -Nézzetek TV-t vagy nem is tudom. Csak nem akarod egyedül hagyni Artémi-chant?
    -Oh, igazán nem szükséges. El leszek én, úgyis akartam még gyakorolni az írást.
     -Remek, akkor Hiroto-kun segíthet benne!
Artémizia kissé félve tekint felém. Próbálom visszatartani a sógajt, ami kitörni készül belőlem.
   -Rendben! Mehetünk!
Már tanárnak is lennem kell? Komolyan?!
    -Hiroto- senpai nem kell segíts, megleszek egyedül is. Ha van valami terved... - éppen a szobához érünk amikor Artémizia megállít.
    -Sajnálom, hogy így viselkedek veled! Nem ellened szól!
   -Nem kell bocsánatot kérj, tudom hogy ez egy új helyzet, amit meg kell szokni. - kedves lány, nem kellene ennyire szigorunak lennem hozzá. Nem tett semmi rosszat, az álmait követi.
    -Nincs különösebb tervem, szóval nem bánom ha egy kicsit segítek. - mosolyra görbül az ajkam.
     -Köszönöm szépen!
Belépünk a szobába és letelepszünk az iroasztalhoz. Artémizia elmeséli, hogy hogyan tanul majd megkérdem, hogy melyik karakterek amiket nehezebben tud írni. Tanácsokkal látom el. Ügyes, kitartó. Szépen haladunk.
    -Nem, nem úgy... - felállok és megfogom kezét, hogy tudjam kanyarintani. Kicsit nehéz nekem is, hiszen ő bal kezes, míg én jobb kezes vagyok. De igyekszem lassan kanyarintani, ahogy tudom.  - Így!
   -Ah! Értem már!
Elmosolyogodk ahogy elszánt arcára tekintek. Cuki!
Cuki? Mit is gondolok? Megrázom fejem, bár rögtön eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül. Ám Artémizia nem vett észre semmit ebből, továbbra is kitartóan rajzolja a betüket.
    -Készen van az ebéd! - valóban észre sem vettük, hogy eltelt az idő, csak akkor amikor anyám belépett az ajton.
Nem csak a karaktereket beszéltük meg, de segítettem néhány feladatba is neki. Sőt megbeszéltük, hogy irni fog egy rövid novellát amit majd kijavitok. Mint kiderült szeret irni.
    -Na, hogy megy?
    -Jól! Hiroto - senpai sokat segített és türelmesen magyarázott.
    -Az remek! Na, gyertek! Apropó, apádat haza engedik hamarabb, tehát sikerülni fog, hogy elmenjünk a Sumida parkba.
    -Az jó!
Felállok, ám nem követem anyám, megvárom, hogy Artémizia is felálljon, aki mosolyogva csodálja a füzetét. Hah... Aranyos! Na jó, talán egy kicsit elengedhetném a bosszuságom és meglehetünk jól. Ő csak tanulni jött! Ne tegyük rosszá ezt az egy évet neki.
   - Jövők!- észre veszi, hogy várom felugrik a székből majd követ.
Lemegyünk megebédelni, majd utána közösen nézünk TV-t egy kviz műsort, amire mindannyian készségesen igyekszünk válaszolni. Majd valami vicces műsor következik, amin sokat nevetünk. Anyám friss gyümölcsöt vág fel nekünk, nasiként. Kellemesen elbeszélgetünk. Oké, jól megleszünk Artméiziával.
    -Hazajöttem! - apám nyit ajtót, majd hamarosan meglássuk a nappaliba is. - Huh, milyen furcsa látni, hogy 3 személyhez térek haza, ezt még meg kell szokjam.
    -Üdv itthon, drágám! Milyen napod volt?
    -Kicsit fárasztó a fönők, nagyon elakart intézni mielőtt végeznénk. Na de természetesen megértsük.
     - Megmelegítem az ebédet neked! - anyám, apámhoz sétál megpuszilja, majd a konyha felé veszi az irányt.
     -Na, várjátok már a sétát?
     -Igen! - válaszol lelkesen Artémizia. - De nem fáradt?
    -Ah, dehogyis! Egy sétára mindig is kapó vagyok! Jót fog tenni, egy ilyen nap után. - mosolyog rá.  - Megyek ebédelni!
Meghajol és a konyha felé veszi az irányt.
    -A szüleid nagyon aranyosak!
   -Hogy?
    -Látszik, hogy mennyire szeretik egymást! - mosolyog.
    -Mindig így viselkedtek, néha ciki...
    -Nem az! Szerintem cuki! Remélem majd egy fiú rám is így fog tekinteni, mint ahogy apukád anyukádra.
    -Tehát neked nincs barátod?
    -Nincs! Még nem volt... - szégyenkezve lehajtsa a fejét.
Ezen egy kissé meglepődtem... Vagy nem is kissé. Egy szép lány, kedves, szorgalmas ez látszik. Hogy hogy?
     -Khm... És neked van barátnőd? - szedi össze magát és felém fordul.
     -Nincs! - kerülöm el a tekintetét mert az az érzésem, hogy hirtelen közelebb van, mint máskor.
    -Tényleg?!
    -Mi ebben az olyan nagy meglepő? Nem akartam, voltak akik megpróbáltak szerelmet vallani de visszautasítottam.
    -Mert?
    - Már miért kellene neked magyarázattal tartoznom? - arébb huzodom.
    -Igazad van, elnézést tolakodó voltam. - visszahuzodik. Ah, most megint rosszul érzem magam.
    -Csak egyszerűen nem éreztem irántuk semmit és nem akartam őket ámítani. Illetve egyesek kissé túl idegesítőek voltak.
    -Köszönöm Hiroto- senpai, hogy elmondtad!
És megint az az idióta mosoly, amiért egy pillantra a szív dobbanásom is kihagy. Megköszörülöm a torkomat és ismét a TV felé fordulok. Ebéd után, apám csatlakozik hozzánk megpihen, mielőtt kimennénk sétálni.
Elkészülünk és elindulunk. Én vezetem a sort Artémiziával, apám és anyám mögöttünk jönnek. Beszélgetünk. Kellemesen, ismerkedünk. Mesél az otthonáról. Na jó, nem lesz rossz év. Persze azért vannak még elképzeléseim, nem akarom hogy az életem feje tetejére álljon emiatt. De azért megismerkedhetünk és ki tudja, lehet barátok is leszünk.
Végig sétálunk a főtéren, Artémizia mindent ámulva bámul, mint tegnap amikor jöttünk a repülőtérről vagy amikor kint sétáltunk. Kérdezget, erről arról. Aztán teljesen eláll a szava, amikor megérkezünka Sumida parkhoz.
    -Gyönyörű!
De te teszed még gyönyörűbbé. Hogy mi is járt az előbb a fejemben? Valami tévedés! Téves gondolat! Eltévedt!
    -Khm... Igen, nagyon szép. - elveszem a tekintetem róla.
    -Milyen szép az idő, annyira jó, hogy sikerült eljönnünk. - lelkendezik édesanyám. - Mit szóltok, ha letelepszünk ott az a fa alatt? Hoztunk takarót!
Bólintunk és elindulunk arra. Leteritsük a takarót és letelepszünk. Artémizia előkapja a telefonját és képeket készít. Barna szemei csak úgy ragyognak. Milyen lelkes!
    -Szeretnéd, hogy készítsek egy képet?
    -Hogy?
    -Veled és a fákkal? Ott arébb szerintem egy jó hely lenne.
    -Fotó szakértő vagy?
    -Ezt bárki megmondaná. Na gyere! Mindjárt jövünk!
Felállok és elindulok arra a helyre, amit mutattam. Hallom, ahogy Artémizia is felszökik és követ. Kezemet felé nyujtom, hogy átadja telefonját. Kezembe nyujtsa, majd kissé mintha zavarna lenne arébb áll, hogy elhelyezkedjen.
    -Úgy állj be ahogy szeretnél, nem foglak kinevetni.
Kissé felenged, szemebe áll velem és elmosolyodik. Ismét nagyot dobban a szívem. Gyönyörű! Én... Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Megráztam a fejem, majd elkészítettem egy pár képet.
    -Köszönöm! - Artêlémizia izgatottan hozzám siet. Odaadom a telefonját, megnézi a képeket.
    -Ha nem tetszik, most szólj, nem megyünk vissza majd újból ide.
     -Rendben, rendben! De tetszik! Jó lett! Köszönöm!
    -Szívesen! - még egy darab képnek is ennyire tud örülni.
    -Hiroto! Hiroto!
Egyszer kapjuk Artémiziával a fejünket afelé aki szólit. Megpillantom a barátaimat. Kout és Ayutat.
    -Sziasztok! - kezet fogok barátaimmal.
    -Hát te meg mit keresel itt? Nem mondod, hogy randid van és nekünk nem is szóltál! - vigyorog Kou. Artémizia, zavarba jön.
    -Hé! - vállba bököm. - Ne heccelj! És mutatkozz előbb be. Ő Artémizia Rodói, a lány aki egy évig csere diák a sulinkba és mi szállásoltuk el. Ők itt pedig a barátaim, Kou Honoshi és Ayuta Suzuki.
    -Nagyon örvendek! - hajol meg Artémizia.
    -Szint úgy! - üdvözli kedvesen Ayuta.
    - Arutemejia? (Kicsit japánná alakítva).
    -Igen, de lehet nyugodtan Arutemi vagy Aru vagy...
   -Angolosítsd egy kicsit. Nem tanultad?
    -Ah, hogy teszed az észt, hogy ilyen jól tudsz Hiro-kun! Mmm- mutrázik nekem.
    -Na jó, fejezd be! - ismét játékosan meglököm, de ezuttal nem hátrál ő is nekem jön. Játékosan lökdösödünk. - Na jó, elég! Ti mit csináltok erre?
    -Átutazunk, éppen megkértem Ayutat, hogy jöjjön velem, vásárolni, apám megkért, hogy szerezzek be valami szerszámokat de nem volt kedvem egyedül menni.
    -Sajnos elrángatott, pedig lett volna jobb dolgom.
    -Na! Nem lesz rossz, meglátod. Amugyis mondtad, hogy meghívlak egy üditőre.
    -De jó nekem!
    -Akkor egy szendvicsre is vagy amire akarsz.
     -Ti mit csináltok?
     -Kijöttünk sétálni, anyámnak támadt az ötlete, hogy hozzuk el Artémiziát mutassuk meg a parkot.
    -Oh, az remek döntés. Akkor jó szórakozást! És üdvözlünk Japánban Artémi. - mosolyog Ayuta. - Mi pedig menjünk!
    -Jól van, sziasztok!
Ayuta előre ment, Kou kissé sietve kapta össze magát, hogy utol érje.
    -Nagyon kedves barátaid vannak!
    -Olyanok, mint bárki másnak.
    -Hiroto-kun! Artémi-chan! - anyám mögöttünk integetett. Mire megfordultunk, másik kezében fagyikat lobált.
     -Verseny?
     -Hogy?
De mire válaszoltam volna neki iramodtam. Artémizia felkiáltott, de utánam iramodott. Visszafogtam magam és bevártam, együtt szaladtunk a takaróig. Nevettünk. Igen, nem lesz rossz év.

1.fejezet Irány Tokyo!

A mosoly

1.fejezet Irány Tokyo!

Artémizia

     - Amint megérkezel írj! - ölelt át szorosan édesanyám. - És akkor is amikor a családhoz hazaértetek!

     - Fogok, fogok. Ne aggódj!

      - Oh.... Az én kislányom elutazik egy évre.

     - Minden rendben lesz! Beszélünk minden egyes nap és amint lehet haza jövök vakációra. - simogattam meg a karját.

    - Ha mégse tetszene, nem menne ne törd magad... Gyere haza! Nem lesz semmi baj!

    - Nem lesz semmi baj apa! - fordultam ezuttal édesapám felé. - Képes vagyok rá!

     - Csak ígérd meg, hogy ha nem érzed jól magad, akkor hazajössz. - ölelt át.

     - Ígérem!

     - Ne csináljátok már. Eldöntötte már, meg van a jegye, a családból aki befogadja az édesanyával beszéltünk, a suliba fogadják. Visszaút már nincs! - szólalt meg a bátyám is.

     - Látom nagyon örülsz, hogy majd hogy nem egy évig nem kell láss. 

     - Még szép, nem fogsz idegesiteni naponta! - szuros tekintetet löveltem felé. - Csak viccelek! -huzott magához és átölelt. - Hiányozni fogsz! Azonnal szólj ha valaki szórakozni mer veled, rögtön oda repülök és elintézem.

    - Jól van! Jól van! - öleltem át.

    - A Japánban utazó utasainkat kérjük, csatlakozzanak a A2-es terminálhoz. 

    - Ez nekem szól. - léptem hátra. - Vigyázzatok magatokra!

     - Te is! - integettek felém mindannyian könnyes szemekkel, igen még a bátyám is. Na de én sem tudtam kibirni száraz szemekkel.

Amíg sorra nem érkeztem, addig néztem őket, ahogy ők se mozdultak meg. Átadtam a jegyet a légiutas kísérőnek, akik ellenőrízték a csomagom, majd elindulhattam a gép felé. Egy év, ennyit fogok tölteni az elkövetkezendőkben Japánban cserediák programmal.  Mindig is szerettem az ázsiai világot kiváltképpen Japánt. Rengeteg sorozatot, animet láttam és a zene világa sem ismeretlen számomra. Olyannyira, hogy a kedvenc együttesem is japán. Akiket éppenséggel 5 éve követek már folyamatosan. Lenyűgöz a kulturájuk, a világuk. Nyílván bakancslistám eleme volt a Japánban való utazás, bár őszintén nem hittem volna, hogy így fog eljönni a nagy kaland. Sőt az sem, hogy ilyen hamar. Idén töltöm a 17-dik életévemet és a 11-dik osztályt fogom elkezdeni felső-középiskolában. A japán nyelvet is tanulni kezdtem már korábban, bár a nyelvtanulás nem az erősségem. Ám odatettem magam és elég jól haladtam is vele. Bár még van hova fejlődnöm. Főleg írásról nem is beszélve. Nem lesz egy könnyű évem, azt tudom. Nem egy kihívás vár rám, de állok elében. Legyőzöm. Nem adom fel egy könnyen, addig küzdöm amíg kell. Kihasználom ezt az egy évet és rengeteg élményt fogok szerezni és tudást. Az sem marad el. Tudom, hogy ott más rendszer fog várni, kedzve ott hogy most március végén járunk, ugyanis Japánban április 1-én kezdődik a tanév. Az útobbi idöben olvastam mindenféléről, amit eddig nem tudtam  és most szükség van tudni. Izgulok és félek is! Remélem, hogy hozzászokok és lesz egy két barát is, akik majd segíteni fognak. De nem tántorodom meg, elébe megyek! Fighting!

Erdélyben lakom, de most Magyaroszágról, Pontosabban Budapestről száll fel a gépem. És irány Tokyo! Jó 15 órás út. Szombat és mire odérek vasárnap lesz. Huh, meg kell szokjam az időeltolodást is.

Na de nem kell aggódni, felkészültem a hosszú útra. Zene hallgatás, sorozat nézés, olvasás, alvás és story írás. Tehát van bőven választék amit csináljak a hosszu úton. Felkészültem!

Aztán ennek függvényében el is repült felettem az idő. Amikor kinyitottam a szemem már a pilota szólalt meg, hogy láthassuk a Fuji hegyet jobb felén. Milyen jó, pont ott ültem az ablaknál. Lenyűgöző! Egy gyors fénykép! El kell majd mennem megnézni lentről is. Aztán értesítettek, hogy hamarosan leszállunk. Hajnali 6 óra volt jelenleg, ekkor landolt a gép. Hivatalosan is megérkeztem Japánban, Tokyoban. Üdv Japán! 

Meg sem lepődtem, hogy mekkora a repülőtér. De szerencsére, nagyon kedvesek voltak az itt dolgozok és jól irányitottak a csomagokért, majd ki az utas részhez, ahol találkoznom kell a családdal akik befogadnak a következő 1 évre, pontosabban a Kanzaki család. Az édesanyával Harukaval, beszéltem eddig, angol tanárnő alsó középiskolában. Egy nagyon kedves, aranyos nő aki nagyon izgatott volt, hogy lesz egy "lánya". Férje, Asuma állatorvos és kettőjüknek van egy fia, aki egy évvel nagyobb, mint én Hiroto. Mrs. Haruka már mesélt róluk, szerinte mindkettőjükkel jól ki fogok jönni. A fiával, egy suliba fogok járni. Legalább egy valaki akit már ismerni fogok. Ez megnyugtató. 

Átléptem a várakozó terem küszöbét, miközben irtam egy üzenetet haza. Még ébren kellene legyenek. Aztán körbe néztem a teremben. A repülő is tele volt, a repülőtér nagy, nem csoda hogy sok ember megfordult a várakozó helyen is. Meg kell találjam a Kanzaki családot. Leadta a telefonszámát Mrs. Haruka, fel kellene hívjam. Előbbre lépek a tömeg felé körbe nézek, közbe telefonomban a számot keresem. Amikor is...

    - Huh! - valaki nekem jön és kibillent egyensúlyomból, ezzel pedig esek is hátra.

Ám nem találkozok a földdel, ugyanis egy kar megragad és megállít az esésből. Egy fiú fogott meg. Olyan velem egy idős lehetett, fekete hajara kissé rendezetlenül állt, mind a két részén kissé bele ment a szemeibe. Csokoládé szemeiben, amiktől valahogy olyan érzésem volt, hogy soha nem láttam még ilyen szép szemeket. 

    - Daijoubu desu ka? - ( Jól vagy?) 

     - Hai! (igen) Arrigatou gozaimasu! - hajoltam meg.

    - Figyelj jobban oda könnyen fellökhetnek!

     - Úgy lesz!

    - Te, nem Ártméiziá Rodói vagy?

     - De! Ezt meg honnan tudod? 

     - Anyám, nagyon izgatott, alig várta, hogy találkozzunk és mutatott egy képet.

Ez a fiú... Túl fiatal, nem lehet a férje akkor....

     - Hiroto Kanzaki-san?

    - San? Azért ha jól tudom, csak egy év van köztünk.

    - Elnézést kérek, még nem tudok mindent. - jöttem zavarba és hátra simitottam egy hajtincset. - Kanzaki senpai... - igaz, igaz ő felettem jár így így kell szólitsam ahogy az az animekben és sorozatokban is. Aj! Miért nem jutott eszembe hamarabb? - Nagyon örvendek! - hajoltam meg.

     - Senpai?

     - Hiroto-kun! Hiroto-kun! Miért jöttél el tőlünk? - jelent meg egy 40- es éveiben járó nő és férfi. A nőnek hosszu fekete haja volt, ami egészen a dereka közepéih leért, barna szemei voltak, alakja vékony, karcsu, bőre hófehér, mint a porcelán. Gyönyörű volt. A férfinak szintén fekete haja volt, rendezetten hátra fésülve és barna szemek. Fress, jóképű. Várjunk csak!  A nő ismerős... Ő.... Ő Haruka Kanzaki asszony. - Oh... Oh... Ártémiziá! - látott meg és felcsillogtak szemei. 

    - Mrs. Kanzaki! Nagyon örülök, hogy személyesen is találkozunk! - hajoltam meg. - Mr. Kanzaki! - fordultam a férfi felé, aki szintén kedvesen mosolygott. - Kérem gondoskodjanak rólam! 

     - Szintén nagyon örüvendünk! Üdvözlünk Japánban! Jól utaztál?

    - Igen, köszönöm! Köszönöm, hogy kijöttek értem.

     - Ugyan ez csak természetes! Add csak a csomagod a fiam és a férjem elintézik majd. 

    - Ah! Nem kell, én viszem... - de Hiroto-kun már kivette a kezemből és el is indult vele. 

    - Dehogyis! Mi majd visszük, ne aggódj! - mosolygott Mr. Kanzaki és elvett egy másikat.

    - A fiúk elintézik, ne aggódj.  - karolt át Mrs. Kanzaki. - Remélem nem próbléma.  - célzott a karolásra.

    - Nem, nem! - mindannyian olyan kedvesek.

Kisétáltunk a reptér parkolójában. Mrs. Kanzaki egész uton izgatottan mesélt, hogy tetszeni fog itt, mindent előkészítettek és meg annyi helyre szeretne majd elvinni, amikor csak lehet. Reméli, jól fogom érezni magam. Illetve elmondta, hogyha bármi féle nyelvi próblémáim vannak nyugodtan szólaljak meg angolul, mert érteni fogja ő is és fia is. 

Amire mi az autohoz értünk, már a fiúk be is pakoltak. Beültem hátra Hirotoval.

    - Nyugodtan szólíthatsz a nevünkön! - szólt hozzám Mrs. Kanzaki.

    - Az... Hogy is mondják.... 

    - Ne törödj a formalitással. Biztos, hogy neked is könnyebb. Minket nem zavar. - tekintett férje felé, aki egyetértően bólintott.

    - De csak most találkoztunk... Én...

    - Ugyan! Ne szerénykedj! Ha mi mondjuk akkor lehet.

    -Akkor... Haruka-san, Asuma-san... - ez annyira zavarbaejtő, biztos, hogy szólíthatom így? - és... Hiroto...

    - Senpai! Nekem maradjon a Senpai.

    - Hiroto senpai...

    - Ugyan már Hiroto-kun! Együtt fogtok lakni, olyanokká vállhatok, mint a testvérek!

    - Most találkoztunk, hogy várhatod el, hogy már is testvéremnek tekintsem! - emelte fel a hangját. 

    - Hiroto a hangodra vigyázz! - szólalt fel az apja.

     - Bocsánat! - huzodott vissza Hiroto.

     - Nincs semmi próbléma, megértem én. Igaza van ez a szokás itt azt kell betartsam.

Láttam, ahogy össze pillantanak kicsit aggódva. Megértem Hirotot, nem lehet könnyű, hogy kap egy idegent akivel együtt kell laknia egy évig.

  - Khm... Ártémiziá, ha jól tudom most először vagy itt. Nézd csak a várost! - váltott témát Asuma-san. 

   - Igen! - fordultam az ablak felé és elkerekedtek a szemeim.

Remgeteg képet láttam már Japánról, de a valóság mindent felülmúl. A hatalmas épületek amíg az égig érnek, a színes reklámok melyek dalai betöltik a terepet, a folyó ami keresztül öleli a várost és a nap első sugarai megcsillogatják vízét, munkában igyekeznek az első emberek. A város mely tele van élettel és színnel. Bár még kora reggel van, már átjön a hangulat.

Minato városában csak átutaztunk, a Kanzaki család Sumida részében él egy házban. Sumida parkját megakarom látogatni, elkezdődött a Sakura virágzás, úgy hallottam csodaszép olyankor a park. Remélem addig eltudok menni valakivel. Ahogy Sumida körzetében érünk már megpillantom a Tokyo felhőkarcolót. Oda is el kell mennem! Még egy szentélyt is elhagyunk útközben, milyen szép! Majd befordulunk egy kis utcában és egy emeletes háznál megállunk. Beparkul az udvarra. Egy világos barna, emeletes ház. Az udvarán egyik felében kis kert, bonsaiok nőttek. Mrs. Haruka bevezetett a házba, amíg a fiúk kivették a csomagokat. Amikor belléptünk egy előszoba fogadott, barna parkett, szekrényekkel, fehér fallal. Örömmel vezetett körbe először lent. Jobbra fogadott a nappali, ami hasonló stílusu volt, mint az előszoba, jó néhány családi fotóval díszitve. A konyha mellette helyezkedett el, ez világos barna színű volt és oldalról üveg ajtó volt, ami jól beengedte a fényt. Hátsó udvarra engedett kitekintést, egy tölgy fa volt középen, hinta rákötve. Oldalt a kerítés mentén kis virágos kert. Szép! A nappalival szemben volt egy hálószoba, Kanzaki házaspáré volt. Madj az emeletre vitt, itt két szoba volt és a fürdő. Az előtérben itt is családi fotó fogadott és egy váza virággal, szerintem a kertből van. A fürdő fekete fehér színben volt berendezve. Bal felől Hiroto szobája és jobb felől az amelyik az enyém lesz. Engedi, hogy menjek be én először. Kezemet a kilincsre teszem és benyitok. Egy halovány narancsos, sárga szoba vár rám. Szemben velem az iroasztal, balra tőle egy ruhás szekrény könyves polccal. Másik felében az ágyam, kis párnákkal diszítve, egy kis szekrény közvetlen az ajtó mellett. Kellemes! 

    - Remélem tetszik! Majd otthonosabbá teszed a dolgaiddal, nem akartam túlságosan berendezni. - egy kis bonsai az ablakban, egy váza virággal a kis szekrényen, egy éjjeli lámpba az iroasztalon.

     - Szép, kellemes! Köszönöm szépen!

     - Nincs mit! - ekkor érkeztek fel a fiúk az utolsó csomagokkal. - Nyugodtan pihenj le. Hosszú utad volt. Esetleg délután megyünk egyet a környéken! Majd esetleg segítek a kipakolással.

Bólintottam. Jó pihenést kívántak majd magamra hagytak. Felsóhajtottam a megkönnyebüléstől és az ágyra vetettem magam. Itt vagyok! Megérkeztem Japánban! Kezdődik az itteni életem!

Valóban fáradt voltam, de mielőtt lepihentem volna felhívtam a szüleimet, ott olyan délutánra járt az idő. Megmutattam nekik a szobámat és a kilátást az ablakból. Elmondtam, hogy Kanzaki család nagyon kedves. Örültek, hogy jól megérkeztem és a család is örömmel fogadott. Ők is mondták, hogy menjek pihenjek le, így hagytak. Lefeküdtem. Bár izgatottan vártam a következő pillanatomat itt, gyorsan elaludtam. 

Álmomban is Japánban jártam fedeztem fel, de nem egyedül... valaki volt velem. De mire megláttam volna az arcát felébredtem. Mennyi az idő? A telefonomra néztem délután 14. Huh! Jól el aludtam. Gyorsan kipattantam az ágyból. El kellene mennem letusolni. De előbb le kellene nézzek a családhoz. Asuma-sant a nappaliba láttam ahogy éppen TV-t néz Hirotoval együtt, Haruka-san a konyhába volt éppen főzött.

    - Hello! Jól aludtál?

    - Igen! Köszönöm szépen!

    - Hamarosan kész az ebéd! Nem nyultam semmiféle japán ételhez, mert még nem vagy megszokva vele. Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni. Főztem egy kis rizst és csirkemellett, a leves pedig gomba krém leves. Remélem szereted!

    - Igen! Köszönöm szépen! Akkor, addig elmegyek letusolni.

    - Persze nyugodtan! - mosolyodott felém. - Hiroto-kun!

    - Ah! - ahogy a nappali előtt haladtam el neki mentem valakinek. - Elnézést kérek! - Hiroto-kun volt az.

    - Vigyázz hova mész! - meghajoltam, ő kikerült.

Óvatosabb kell legyek. Nem lenne jó ha magamra haragítanám már is Hiroto-kunt. Ez ma a második.

Közösen megebédeltünk. Eközben a házaspár elmesélte, hogy előkészítették az egyenruhámat és könyveket is beszerezték, amire szükségem van. Nem kell elfelejtsem visszafizetni majd nekik. Majd azon kezdtek tanakodni, hogy merre menjünk sétálni. Hirtotot is kérdezték, de nem nagoyn szólalt meg az ebéd alatt. Végül úgy döntöttek, hogy a közeli park felé megyünk, úgyis utba esik a kis üzlet ahonnan vásárolni szoktak és a környéket így egy kicsit bemutassák. Így is lett, ebéd után, elkészültünk, hogy sétára menjünk. Mindannyian mentünk, azt hittem, hogy Hirotonak nem lesz nagy kedve. Útközbe összefutottunk néhány emberrel, akik köszöntötték a családot és megkérdezték, hogy én ki vagyok. Haruka-san izgatottan mesélte el nekik, hogy ki vagyok, mire mindig egy gyöngéd, barátságos mosolyt kaptam. A környék csendes volt és barátságos. Hasonló házak sorakoztak egymás után, mint a Kanazki családé is. Magas fák és bokrok díszitették az udvarakat és volt ahol egy kutya is köszöntött minket ahogy elhaladtunk mellette. Elsétáltunk az üzlet mellett is, amit úgy döntöttem, hogy igyekszem megjegyezni. Ha valamire szükség van tudjak én is eljönni. Majd onnan nem messze volt egy park. Játszótér volt az egyik része, a másik részen egy ösvény vezetett az út másik részére. Padokkal és virágokkal díszitve. Szép volt! Haruka-san és Asuma-san leültek az egyik padra, addig én kicsit elsétáltam ezen az ösvényen. Hiroto követett, bár nem mondott semmit, ott sétált mellettem. Kedves! Majd visszaérve hozzájuk megettünk egy egy fagyit. Beszélgettünk még egy kicsit ott. Sokat meséltek a környékről, hogy milyen volt amikor ideköltöztek és mi változott, mennyire. Jó volt hallgatni!

Szürkületkor visszasétáltunk haza és egy könnyed vacsora kíséretében le is telt az első napom Japánban. Lefekvés előtt még üzentem egyet haza, majd álomra csuktam a szemem.

Éjfél környéke lehetett, amikor megébredtem. Nem tudtam aludni, így úgy döntöttem, hogy le megyek inni egy pohár vízet. Talán az segít. Így furcsa még ez az időváltozás. Csendben le sétáltam a konyhába kivettem egy poharat és töltöttem magamnak vizet. Ahogy bele kortyoltam keresztül néztem az üveg ablakon a hátsó kerthez. Kicsit kiülhetnék...

    - Nem tudsz aludni? 

    - Oh, Hiroto-senpai? - lépett ki a házból és leült mellém. - Idő zona változás, még hozzá kell szoknom. Te? - mosolyodtam felé. 

    - Csak egy kis vízért jöttem le.

    - Értem! Akkor nem tartalak fel, nyugodtan menj fel és pihenj! 

   - Maradnék egy kicsit, gondolom nem próbléma?

    - Nem, nyugodtan!

    - Mi ez a nagy mosoly?

    - Hiroto senpai te egy nagyon kedves ember vagy, ezt már most megtudom mondani! - felé mosolyogtam, majd az égbolt felé néztem. 

Kanzaki család nagyon kedves emberekből áll. Igyekezni fogok, hogy ne okozzak nekik gondot! 

Boldog Új Évet!

 

Boldog Új Évet!

Köszönöm szépen, hogy az elmúlt évben is velem voltatok és olvastátok a történeteimet! Idén érkezem a legújabb storymmal és még kitudja milyen újdonságokkal. Kérlek továbbra is kövessetek!