16.rész Rin vs Yankumi

 Életem értelme

16.rész Rin vs Yankumi

Ryu:

Nem hittem a szavainak. Rint bevitték a kórházba? Jól hallottam? Biztos, hogy nem... a legjobb maffia harcos... Nem, biztos semmi komoly nem történt. Nem történhetett semmi, minden rendben volt vele. Nem elnne olyan könnyű. Biztos, hog ynem próbálták megölni, ugye?

Felpattantam a székről és azonnal indulni akartam. 

       – Mi történt? Valaki...
       – Nem, ne aggódj, senki sem próbálta megölni. Fáradtság... Nem mondta neked? Tegnap elájult. Már egy jó ideje nem evett valami sokat, és nem is aludt, aztán most megint beütött nála.
       – Tessék? Ezt nekem egy szóval sem mondta. - tegnap elájult? Miért nem mondta el nekem?

Na de most nem állhatok ezen rágodni, azonnal látnom kell Rint. 

     – Oda kell mennem!
     – Ryu... iskolaidő van – szólalt meg Yankumi.
      – És az most kit érdekel? – mordultam rá, és már mentem is kifelé. Az óra? Szerinte nekem most ez a legfontosabb.
      – Én is megyek.
      – Yabuki-kun! – kiáltott Yankumi a most már utolérő Hayatónak.

Nem ellenkeztem, őszintén jónak láttam, hogy egy barát velem legyen. 

Maimi autója a suli előtt volt, beültünk, és már hajtottunk is a kórház felé. Jaj, remélem, tényleg csak a fáradtság, és semmi komoly. De nem értem, miért tette ezt magával. Miért nem evett? Mi okozhatta a rossz alvást? És miért nem szólt nekem erről egy szót sem?

Amint a kórházhoz értünk, én kipattantam az autóból, és szaladtam is be az épületbe. A recepciónál megkérdeztem, hogy Rin Ashiát melyik terembe vitték, majd szedtem is a lábam, a szoba felé.

Második emelet, 47-es szoba... Kétségbeesve már-már kerestem a hülye szobát, amint megpillantottam a folyosó végén. Kicsit illetlenül és kopogás nélkül nyitottam be... Rin és az édesanyja volt csak bent, mindketten rám tekintettek.

       – Ryu... – szerelmem ott feküdt az ágyban, infúzió a karjába kötve, szemei körül a fáradtság jelei, a fekete karikák villantak fel. Fáradtnak látszott, nagyon is. Ezt tegnap nem vettem észre?
     – Rin... – odaszaladtam, és a karomba zártam. – Annyira aggódtam! 

Mosolyogva ölelt át, majd lágy, fáradt hangon megszólalt, közben anyja mosolyogva hagyott kettőnket magunkra.

     – Sajnálom, hogy nem mondtam el, de minden rendben, csak a fáradtság.
    – Tényleg? - néztem a szemeiben.
    – Igen, csak fáradtság. - bólintott határozottan.
     – De mondd, miért tetted ezt magaddal? Miért nem ettél, miért nem aludtál?
     – Egyszeűren csak minden összejött most. A motrom, a kemény edzések... kicsusztak a kezeim között a dolgok. Te mielőtt te arra gondolnál, neked ehhez semmi közöd! Sőt szinte te voltál az egyetlen dolog, ami ebben az egészben megnyugató és erő felfrissülő volt – nyomott egy puszit az arcomra. – Őszinte leszek hozzád, de ígérd meg, hogy senkinek sem fogod elmondani.

Bólintottam.

      – Az igazság az, hogy amióta elment a bátyám, magamban tartottam valamit, mégpedig azt, hogy attól tartok, nem tudok mindennel megbirkózni. Mégis ő lett volna a vezér, és ő olyan más volt... én meg...
     – Te meg te vagy. És jó vezér vagy, erős vagy, sokat fejlődtél, büszke lenne rád.

Két tenyerem közé fogtam arcát, és mélyen a szemébe néztem. Szavaimra elmosolyodott.

      – Szeretlek. – Bújt a karom közé, és én örömmel öleltem át.
     – Én is téged. De ígérd meg, hogy többet nem titkolózol előttem.
      – Ígérem. – mondta, majd megcsókoltuk egymást.

Még aznap kiengedték Rint, természetesen azzal a feltétellel, hogy pihennie kell és rendszeresen ennie, ahogy ezelőtt. Én, mint egy jó barát, kötelességemnek éreztem, hogy figyelmem alatt tartsam, és mindig kikérdezzem, hogy evett-e, és mennyit aludt. Szóval ezután, amíg jobban nem lett, suli után meglátogattam, vele voltam, vele aludtam délután, és folyamatosan SMS-ben írtam neki, hogy mikor egyen – és természetesen bizonyítékot is vártam.

      – Apa, most már felkelhetek az ágyból? – nevetett el magát Rin egy hét után. Sokkal jobban nézett ki, jó formában volt, és ismét rendszeresen visszaállt az evéshez és alváshoz.
     – Mondtam, hogy ne szólíts így, na... – nyafogtam.
    –    De hát az vagy... – nevetett, majd megérintette az orromat.

  "Na megállj!" gondoltam magamban, aztán utánakaptam, visszahúzva az ágyba. Nevetve sikoltott, hogy ne, mire csiklintani kezdtem. Nevetése a legcsodásabb dolog a világon.

Rin apja bevallotta, hogy egy kicsit szigorú volt mostanában, és visszafogta az edzéseket. Ő is pontosan tudta, hogy a lánya egészsége fontosabb, mint egy hülye edzés, és azt is, hogy a lánya fejlődött. Bár valamiért úgy éreztem, titkol valamit. Valamit nem mondott el.

Egyelőre azonban nem érdekelt. Nagyon boldog voltam Rin mellett, és ezt a boldogságot senki sem tudta elrontani. Vagyis ezt éreztem.

Rin:

Bevallottam, hogy nem volt okos ötlet eltitkolni Ryu elől a dolgot. Örültem, amikor egész héten ott volt mellettem, ápolt és ellenőrzött. Igen, kicsit túlságosan is apáskodott, de na, én így is szeretem. Megértem, hogy csak aggódott miattam. És őszinte kell legyek vele ezentúl. Szeretném ezt jól csinálni és éreztetni vele, hogy megbízhat bennem.

Apám visszafogott az edzésekkel, ezen azért csodálkoztam, mert tudtam, hogy valamitől tart – valamitől, ami miatt felerősítette az edzést –, de azt is, hogy az egészségem fontos. Ettől függetlenül lassacskán én is erősítettem az edzésemen, de nem terheltem túl magam. Beláttam, hogy nem volt okos ötlet nem enni és nem aludni eleget. Elengedtem magam! De ezen változtatok és jobban figyelek. Erős maradok! Mert nem vagyok egyedül!

Ma találkozom Ryuval és a srácokkal a sulinál, elmegyünk egyet sétálni. Elkezdtem készülődni: egy sárga-rózsaszín virágos, pántos ruhát vettem fel, egy rózsaszín szandált, valamint egy farmerdzsekit. Maimi is természetesen jön. Valahogy közelebb kellene hoznom Hayatóhoz. Még mindig nem látom rajta, hogy komolyan érdeklődne iránta, bár elég jóban vannak, de csak barátokként. Nem értem, hogy miért nem beszélnek a csókról. Mi van itt? Valahogy ki kell derítenem.

Hmmm... lehet, beszélnem kellene Ryuuval. Már épp kész voltam, amikor megszólalt a mobilom. A kijelzőn csak egy szám jelent meg.

       – Halló?
        – Jaj... kedvesem... mi volt ez? Ekkora fájdalmat hogy tudtál okozni nekem, hogy nem jelentél meg ezelőtt majdnem egy hete?
      – Te?! – El is felejtettem, hogy kellett volna vele találkoznom.
        – Mondd, hogy vagy? Hallottam, hogy le voltál gyengülve. Nem hittem volna, hogy ennyire, hogy még a találkánkra sem jössz el.
      – Én nem mondtam akkor sem, hogy elmegyek. És hagyj békén... mégis most minek hívsz?
        – Mint mondtam, tartozol nekem egy találkával. És ahelyett, hogy felhúznád magad, inkább meg kellene köszönd, hogy megértem a történteket, és nem megyek egyből hozzád. Vagy még jobb... nem megyek a szívszerelmedhez.
    – Őt hagyd ki ebből!
     – Hahahah... Olyan szép a kétségbeesett hangod... annyira szeretem... – nevetett fel. – Mit szólnál egy hét múlva, ugyanazon a helyen, négykor? Tudunk találkozni?
     – És ha nem megyek el?
      – Szerintem te is pontosan tudod, mi fog történni. Puszi.

Ezzel letette. Szuper... sosem hagy békén. Mélyet sóhajtottam, és kiléptem az ajtón. Ám épp, hogy kiléptem volna az ajton Chul-Moonal szembe mentem.

      – Hé, vigyázz... – kezdte, de amikor meglátott, nem fejezte be a mondatot, hanem eltekintett gyorsan, és furcsa arckifejezés jelent meg az arcán.
      –    Bocsi, de te is figyelhettél volna – mondtam.

Igaz is, olyan rég láttam, csak az edzéseken futottunk össze, de akkor sem beszéltünk nagyon.

     – Mi újság veled? Olyan rég nem... – kezdtem, de közbevágott.
     – A kis külvilági emberkével vagy, miért kellene megzavarjalak? Inkább majd szólj, ha szükséged van rám valami harcra.

Ezzel elindult kifelé... de még megfordult, mielőtt átlépte volna a küszöböt.

      –    De kérlek, vigyázz, ne puhulj el – mondta, anélkül, hogy visszanézett volna, majd kilépett.
      – Nyugi, bármikor meg tudlak még verni! – próbáltam poénkodni, de nem állt meg, és nem is válaszolt.

Ennek meg mi baja? Nem sokat gyötrődtem ezen, Maimi már várt. Beültem, köszöntem, és indultunk. A motrom ugyebár felrobbant, teáht így kellett közlekednem. Hiányzik a száguldás. Talán, körbe kelelen nézzek majd egyért.

        – Csini vagy – mondta, én pedig elpirultam.
      – Ugyan, ez csak a szokásos.
       – Persze, persze, én is ezt mondanám – nevetett. – Chul Moo nem kérdezősködött?
      – Már nincs miért. Mármint tudja pontosan, hogy már két hete járunk Ryuuval, és nem tud elszakítani. A szüleim elfogadták, és ennél több már nagyon nem kell. Természetesen nagyon jó lenne, ha Ryu szülei is elfogadnának, de harcolunk ezért – mondtam mosolyogva. – Bár ma, amikor találkoztam vele, furcsán viselkedett. Eltekintett, amikor meglátott, majd azt mondta, hogy ő nem akar zavarni, és hogy ne puhuljak el.

Maimi a kormányra dermedt, de nem mondott semmit – csak egy perccekkel később szólalt meg.

       – Ez fura... – mondta, de rám sem nézett.

Mi van itt? Tud valamit én nem? 

Maimi egy kávézó előtt hagyta az autót, és elindultunk a sulihoz. A fiúk már kint vártak.

     – Sziasztok! – köszöntünk.
      – Sziasztok! – köszöntek ők is.

Ryu hozzám jött, megölelt, és a levegőben megpörgetett. Nevetve csókoltam meg végül. Olyan aranyos! Kívülről biztos, hogy egy normális párnak nézünk ki. Kellenek az ilyen pillanatok.

      – Ugyan, fiatalok, fiatalok, mi is itt vagyunk! – szólalt meg Takeda.

Ryu nem mondott semmit, csak odament hozzá, és játékosan hasba csapta. Erre mindenki nevetni kezdett. Elindultunk, és kikötöttünk a mólónál. Figyeltük a folyót, beszélgettünk, nevettünk – jó volt. Elég jól összeszoktunk már a srácokkal. Néha figyeltem, ahogy Maimi Hayatóval beszélget, de semmi  nem történt köztük… viszont Tsucchi néha eléggé zavarba jött, amikor Maimival beszélt. Lehetséges, hogy tetszik neki a barátnőm? Hoppá… szerelmi háromszög? Takeda mesélte a legújabb szerzeményét – vagyis a randiját –, Hyuugát felhasználva a lánynál. Előadták, mi is történt, mi pedig csak nevettünk.

Ekkor hirtelen úgy éreztem, valaki figyel. Körbenéztem, de nem láttam senkit.

     – Minden rendben? – nézett rám Ryu.
      – Igen, csak olyan érzésem van, mintha valaki nézne – mondtam, és újra körbefuttattam a tekintetem.

Ryu is körbenézett.

     – Nem látok senkit. Nyugi, minden rendben – karolt át, majd visszafordult a két barátjához.

De én valahogy nem tudtam teljesen koncentrálni. Tényleg éreztem, hogy valaki figyel minket. Néhány perc után felálltam, és elindultam egy szikla felé. Kész voltam mindenre, készen álltam védekezni. Bár kétlem, hogy maffia családból lenne valaki – ők nyíltan támadnak…

Ahogy elég közel értem a sziklához, az egyik lábamat feltettem rá, és átugrottam. Egyenesen szembetaláltam magam…

      – Yamaguchi-sensei? – lepődtem meg a látványtól.

Felszólításom után a többiek is csatlakoztak.

     – Te kukkolsz minket?! – hüledezett Takeda.
     – Nem… nem… szó sincs erről. Én… én csak… – próbált magyarázkodni a tanár, de aztán felsóhajtott. – Jó, rendben… egyáltalán nem tetszik, hogy Ryu az első számú maffia család lányával jár.

      – Bocs, de neked ebbe nincs beleszólásod – mondta Ryu határozottan, és igaza volt.

       – Ryu, őrültség, amit művelsz! Tudod te egyáltalán, mekkora bajba sodorhat?   
       – Nem fog, ne aggódj! És amúgy is meg tudom védeni magam.
      – Nem, egyáltalán nem tudod megvédeni magad… nem tudod, milyen ez a világ.
      – Ó… és te mintha jobban tudnád?! – förmedt rá Ryu.
      – Tudjátok a titkom…
      – Igen… egy ősi harcos családból származol… és? - vágta oda szemrebbenés nélkül Ryu.

        – Ősi harcos család? Yamaguchi… Oedo… Oedo a nagyapád… Sosem hittem volna, hogy még az unokáját is harcra készen látom – csapott meg a felismerés. Korábban, láttam már a nagyapját, apám mellett.

      – Ismered a nagyapját? – kérdezte Ryu.

      – Harcolt apám mellett… de feladta. Ott hagyta apámat… az unokája miatt.

      – Így van! -helyelte Yamaguchi-sensei. - Pontosan ezért nem engedhetem, hogy...

     – Igen, a maffia világa nem való se nekünk, se Ryunak de... – szólaltam meg halkan.

       – Azt majd én eldöntöm, mi jó nekem! – kiáltott fel Ryu, és elém állt.

       – Ryu, mi a francot beszélsz?! Te nem tudsz semmit… húzódj meg a delikvens iskolában, és hagyd a kinti sötét harcos világot másokra… - oh, még sosem hallottam így beszélni a tanárnőt.

         – Sajnálom, már beléptem ebbe a világba… De ez a világ nem sötét, ez a világ fényes, mert Rin velem van… – fordulta felém és felém nyújtotta a kezét. 

       – Rin, ezt nem engedheted meg… – nézett rám Yamaguchi-sensei kérően. – Tudod jól, hogy nincsenek erre felkészülve. Hogy sokkal komolyabb harcok zajlanak ebben a világban. Rin, ha szereted, akkor elengeded…

         – Azt hiszed, nem tudom? – fordultam felé erőeljesebben.. – Azt hiszed, nem kelek fel minden reggel azzal a gondolattal, hogy talán ma jön el az a nap, amikor Ryu veszélybe kerül miattam? Hogy minden este úgy alszom el, hogy mi van, ha éppen most követik…? Szerinted nem próbáltam már lebeszélni magam erről? Hogy ez nem helyes, hogy ez veszélyes? De erős vagyok! Képes vagyok megvédeni ő Az életem árán is megvédem! Nem hagyom, hogy baja essen!

     – És én sem hagyom, hogy neked… – ölelt át Ryu hátulról. Közelsége rögtön hatott, hogy lenyugodjak.

      – Erős? Egy cím még nem jelent semmit… – szólalt meg Yamaguchi-sensei gyanakodva.

       –  Talán azt hiszed, gyenge vagyok?

       – A ti világotok nem nemes harc…

       – Nem nemes harc? És te talán jobban tudod? - léptem el Ryu karjaiból.

Már szemben álltunk egymással, és villámokat szórtunk a szemünkből.

      – Gondolom, ugyanarra gondolsz, mint én… – mondtam szinte suttogva. – Ha én nyerek, akkor befejezed ezt a kukkolást, és békén hagyod a fiúkat.

       – Ha én nyerek, örökre elhagyod Ryut. Soha többé nem kerülsz a közelükbe.

       – Rendben. - hát akkor jöjjön aminek jönnie kell.

Ryu:

     - Várjatok már! Mégis miről beszéltek? Milyen harc?

     - Ne aggódj Ryu, nem lesz semmi baj! - simogatta meg a karom Rin.

     - Mi az, hogy nem lesz semmi baj? Rin! Te most épültél csak fel.

      - Jól vagyok és ennek te is tanuja lehettél.

     - Yankumi, ne tedd már ezt!

     - Ryu, állj erébb! - ezzel egy kicsit meglökött, hogy ők ketten szembe nézhessenek.

Ott álltak egymással szemben, alig öt méterre. A szél süvített.

    – Szerintetek Rin győz?

     – Yankumi erős, tudjuk, mire képes… Tapasztaltabb, nem?

      – Szerintem is… Ryu, te mit mondasz?

     – Én bízom Rinben. Képes rá…

Bár mekkorra őrültésg is ez, azt hiszem hagynom kell nekik és bízni. Bár féltettem, pontosan tudtam, mire képes Yankumi. A többieknek igazuk volt: biztos tapasztaltabb… de tudom, hogy Rin képes megvédeni magát. Nem fogja hagyni, hogy elválasszanak. 

Rin támadt először. Yankumi kissé megtántorodott hátra, de azonnal ütött vissza. El is kapta… Reflexszerűen léptem egyet előre, de azonnal nemet mondtam magamnak. A harc folytatódott, mindketten erősek voltak. Yankumin a tapasztalat látszott, Rinen a kitartás… Már vagy fél órája harcolhattak.

        – Nem tudsz semmit az életről… Még hogy te vagy a legjobb maffiaharcos… – nevetett Yankumi.

De látszott rajta a fáradtság, ahogy Rinen is.

        – Fogalmad sincs, mivel nézek szembe nap mint nap!

Újra támadt, de ismét a földre került.

         – Ennyi volt. Ismerd be! – nézett le rá Yankumi.

       – Nem, nincs vége… Én vagyok Rin Ashia, az első számú maffia család lánya, a legerősebb maffia harcos… és szerelmes vagyok Ryu Odagiribe!

Mindenki szeme elkerekedett, ilyenre senki nem gondolt. Hogy ilyen egyszeűren kimondja az érzéseit. Rin neki rontott Yankuminak, aki leesett… De ahelyett, hogy felállt volna, felsóhajtott.

       – Végre…

        – Tessék? – nézett rá értetlenül Rin.

          – Látom, hogy szereted Ryut, az életedet is feláldoznád érte… Nem csak a rangod számít, hanem ő is. – állt fel Yankumi. – Kérlek, vigyázz rájuk!

Yankumi kezet nyújtott, Rin elfogadta. Majd Yankumi elindult. 

      – Köszönöm. – hajolt meg.

       – Igazi ellenfél vagy nekem. – mosolygott vissza Yankumi. - Kérlek ne sodord veszélybe őket, amennyire lehet maradjanak ebből a világból ki. 

Yankumi ismét elindult, Rin lábai pedig elcsuklottak egy pillantra és földre esett.

      – Szerelmem… – szaladtam hozzá, és átöleltem.

      – Jól vagyok… Nem hittem volna, hogy van még egy ilyen erős harcos… olyan, mint a nagyapja az emlékeimből. – mosolygott a távolodó Yankumira.

       – Szeretlek! – mondtam, és megcsókoltam.

15.rész Nehéz edzés

 

Életem értelme

15.rész Nehéz edzés

Rin:

Annyira jó volt a tegnapi nap. Ennyire még sosem szórakoztam, és ennyire boldog is rég voltam. Ennyire önfeledten hülyéskedni és megfeledkezni mindenről. Minden ami a vállaimat nyomja, amitől félek, amit nem akarok. Minden abbana  pillanatban elfelejtődött. És ez mind Ryunak köszönhető első sorban, meg a többieknek. Rég szórakoztam ennyit. Ez az érzés, annyira jó. Bele gondolva, annyira hiányzott ez az érzés. 

Este még egy filmet is megnéztünk. Annyira jó volt Ryu karjaiba bújva, a mellkasán feküdve, néha-néha arra eszmélve, hogy a fülembe suttogja: „Szeretlek!” Hű... komolyan, annyira boldog vagyok. Lehet valaki ennyire boldog? Nem gondoltam volna, hogy valaha leszek ilyen boldog még. Mindazok után ami a múltban történt. És mindazok mellett, ami a fejemben van. Reggel frissen, újult erővel és boldogan kelltem.

Amúgy az sem hagyta el a figyelmemet, hogy amiután Mimai és Hayato egy pillantra eltűntek és visszajöttek valahogy furcsán kezdtek viselkedni. Persze ezt nem hagyhatom annyiban, tudom pontosan, hogy Maimi cselekedett. Ismerem a barátnőmet. Már csak azt kell megtudjam, hogy hogy alakult. Talán elutasította? Nem, akkor sírt volna, talán ki sem jött volna. Ez nem az a fajta szégyenlősség volt. De pár percen belül úgyis megtudom.

     – Jó reggelt! – köszöntem, leülve a pulthoz. Maimi épp vizet ivott.
    – Jó reggelt! – mondta, majd mellém ült. – Nagyon boldog vagy? Bár ki ne mondja, hogy ne légy... Egy olyan nap után. Nagyon aranyosak voltatok Ryu-val. – mondta mosolyogva.
      – Köszi... de ne hidd, hogy a legjobb barátnőd nem vette észre, hogy miután kijöttetek a ropival, nem lett más a légkör közted és Hayato között. – húztam fel a szemöldököm kíváncsian.
    – Hát...
     – Cselekedtél, és ha nem tévedek, akkor megcsókoltad... – kérdésnek szántam, de mégis kijelentés lett belőle.
    – Honnan...?
     – Tudtam... Ugyanígy éreztem, amikor először megcsókoltam Ryu-t. Néhány percig kínosan éreztem magam és nem tudtam, hogy mitévő legyek. Mondjuk na neked ez már a második volt vele, de ugyanúgy néztem ki, mint te.
    – Értem. Igen, megcsókoltam.
    – Na és...?

De mielőtt elkezdhette volna a mesélést, megszólalt a mobilom. A kijelzőn „Chul-Moo” neve villogott.
     – Halló? Oh, igen... Sajnálom, itt voltam... Tessék? Most?! Mi ez hirtelen?!. Rendben, nyugodj le, ott leszek néhány percen belül. – Letettem, majd bocsánatkérően néztem rá. – Ne haragudj, fontos megbeszélés a családdal.
      – De még nem is ettél?! – állt fel.
       -  Ne aggódj, majd eszek otthon. - intettem feléje.

Ezzel már ott sem voltam. Természetesen nem ettem otthon sem. Valójában, amit senki sem tud, az az, hogy már egy jó ideje – pontosabban a motorom elkobzása óta – nem alszom sokat, és nem is eszem sokat. De tök jól bírom szerintem, nem épp éheztetem magam. (Bár ezt magamnak is hazudom.) Monjduk van egy kivétel, az este... az este nagyon jót aludtam. Egy olyan nap után, monjduk mit csodálkozok. De persze ez is kinek az érdeme, Ryué.

Megérkezve furcsa volt: apaék nem kint az udvaron vártak, hanem a házunk egyik rejtekén. Ez a szoba nagyon szigetelt volt, egy szűk kis ablakon szűrődött be a fény csak. Megérkezve először nem ismertem meg senkit, a szemem nem szokta meg a sötétséget. Aztán kivettem az alakokat.

Belépve velem szemben ott ült apám, mellette anyám, aki talán szipogott. Jobb felükön néhány idősebb maffiatag, és bal felükön Chul-Moo. Meghajoltam, és Chul-Moo mellé telepedtem törökülésben. Vártam, hogy megszólaljanak és lássam, miről is van pontosan szó.

    – Örülök, hogy végre megtiszteltél a jelenléteddel. – mondta apám komolysággal.
Ooopsz... Talán mégse akarják elfogadni Ryu-t...
     – Apa, mielőtt bármit is mondanál, nem történt semmi olyan...
–      Rin, mint észrevehetted, az egyik alsó szobába gyűltünk össze, nem hiába. Fontos információt tudtunk meg, amit meg kell beszélnünk, és fel kell készülnünk rá. Ez nem rólad és az Odagiri gyerekről szól. – szakított félbe.

Francba... káromkodtam magamban. Előre siettem. Most mit gondolhatnak rólam? Komolyan. Miért kell rögtön beszélnem, ahelyett, hogy átgondolnám a helyzetet? Mit tettem? Chul-Moo és apám szigorú tekintetével találkoztam... Én és a szám!

     – Szóval... akkor miről lenne szó? – törtem meg a csendet. Gyorsan tereljük a témát.
     – Megtudtuk, hogy a Fumihiko család szövetkezik néhány erősebb maffia családdal, és a célpont te vagy.

Elnevettem magam... Mindenki rám nézett.
    – De hát ezt eddig is tudtuk.
    – Ez nem vicc, Rin... – szólalt meg most először mellőlem Chul-Moo.
      –   Ez már más... komolyabb fenyegetés. Külföldről is akarnak hozatni embereket. Nekik nem tudjuk az erejüket, nem tudjuk, mit hozhatnak. Óvatosak kell legyünk. Ezért gyűltünk össze, láthatod az idős tagokat. Szigorú edzések fognak következni... fel kell készülj. Ők fognak tanítani.
      – Állj, állj, állj, én vagyok a legerősebb maffiózó, az egész világ tudja. Te tanítottál, azt mondtad, sosem fogsz aggódni, mert tudod, hogy senki sem tud megverni. Akkor mi ez hirtelen? – álltam fel. Egyáltalán nem értem, hogy most mi is történik.
    – Sosem árt a gyakorlás, és lehet, tévedtem. Ki tudja, talán tanulsz majd valami újat. De erről nem nyitok vitát.

Na jó, mit tehettem... Beleegyeztem. És elkezdődött a "szigorú edzés." Ami abból állt, hogy hajnalban keltettek, néhány kör futás, majd egy-két bemelegítési gyakorlat, és kezdődött a harcművészet tanulása.

Abban igaza volt apámnak, hogy tanultam egy-két új dolgot, de máskülönben nagyon untam, és még volt ott valami. Mintha apámék titkolnának valamit. De sehogy sem tudtam kideríteni, mit. Szóval ez így ment egy hétig. Nem tudtam kipihenni magam, már nagyon gyengének éreztem magam, mégis folytattam. Persze, hogy folytattam. Nem fogom feladni! Én vagyok Rin Ashia, a legerősebb! És ez nem fog megváltozni. Jöjjön külföldi vagy nem, én akkor is leggyőzőm.

Ryu-val is csak telefonon tudtunk beszélni, ez a hülye edzés miatt. De holnap... holnap más lesz... Végre kaptunk egy kis szünetet. Wau! Kaptunk egy kis szünetet. Ez úgy hangzott, mint akinek nincs szabadsága... Hát, mondjuk, nem állt messze az igazságtól.

Már alig vártam, hogy találkozzak Ryu-val, annyira hiányzott. Alig jöttünk össze, és máris egy hetet egymástól távol kellett töltenünk, de kibírtuk. És tudtuk, hogy lesz ilyen is. Bár ilyen hamar ki gondolta volna. Alig várom, hogy karjaiba zárjon, és biztonságban érezzem magam. Igen, én mondom. De Ryu karjai között valami olyan biztonság, menedéket éreztem amit eddig még máshol sehol. Ott tényleg megfeledkeztem a gondokról. De addigra is hátra volt még egy edzés...

Nehéz... Nehéz volt ez az egy hét. Megerőltető volt mindenki számára. Ugyanis nem csak engem edzettek, hanem mindenki mást is, hogy készek legyenek.Voltak, akik talpon maradtak, és voltak, akik elestek. Azokat apám rögtön alsó fokozatra tette, és még keményebben bánt velük.

Nehéz időszak volt ez számunkra. Nem értettem, miért vette ilyen komolyan ezt a hírt... De egyelőre sehogy sem tudtam meg, hogy mi is áll ennek hátterében.

Már épp az edzés közepén tartottunk. Én és Chul-Moo bírtuk ki a legtovább... Másokat mind lefokozott apám. Ugyanakkor bizonyítani akartam apámnak, hogy nem kell féltsen, egy kis ostoba információ miatt. Tényleg erős vagyok, és mindennel megbirkózom.

Egyik pillantabn azt éreztem, hogy forog velem a világ, minden elhomályosult és azonnal el is sötétült.

Ryu:

Annyira jól éreztem magam azon a csodás napon, amikor is Maiminél medencés buliztunk. Alig vártam, hogy újra karjaimba zárhassam Rint, de sajnos az apja "szigorú edzést" indított be, így egy jó ideig nem találkozhattunk. Sosem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani, sőt érezni egy lány iránt, de nagyon , roppant erősen hiányzott. "Roppant erősen", halljanak ide, milyen szavakat használok.

 Néha elmentünk a fiúkkal, mint szokás szerint, az Arakdéba játszani, és jól is éreztem magam... de akár egy pillanatra is láthattam volna, annyira örültem volna. Ki gondolta volna, hogy Ry Odagiri ezt érzi egy napon valaki miatt. Egy ilyen különleges lány miatt. Ah! Hiányzik! Karjaimban akarom zárni és megcsókolni. Vele lenni! Érezni, hogy minden rendben lesz! Hiszen olyankor ha vele vagyok ez történik. Megfeledkezsek a külvilágról és csak az számít, hogy ott van velem és érzem. Érzem édes illatát, halk szuszogását, látom gyönyörű arcát és hallom csillingelő hangját. Ezt akarom most is. Ezt akaorm, minden egyes percben. Egyre többet és többet akarok belőle. Már igen! Ennyire erős a kapcsolat! Ezt nevezik rózsaszin felhőnek? Hmmm... vicces. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen megtapasztalok. Sőt, mindig nevettem ha a fiúk közül valaki azt mondta, hogy rózsaszín felhőben van. De úgy tűnik, most ezt én magam is megtapasztalhatom. Rózsaszín ködben látom a világot. És jó!

A mai nap viszont végre - valahára találkozhatunk. Annyira várom már. Ideges vagyok? Igen! Az iskolában is csak rá gondoltam. Na jó, valójában csak rá tudtam napok óta gondolni. Ahogy kijöttem az iskolából, a gyönyörű harcosom ott várt. Neki volt dőlve a kapunak. Természetesen minden egyes srác végigmérte és utána csorgatta a nyálat. Felvettem a rideg arcot és kihuztam magam. Amint közeledtem, mindenki hátrált. Pontosan jól tudták, hogy kivel nem kell packázzanak.

Amint Rinhez értem, karjaimba vettem, és átöleltem. Néhány srác sóhajtozni kezdett, hogy kinek is a csaja, így nem kezdhetnek ki vele. Még szép, hogy nem! Mit gondolnak? Laposra verem, aki a csajommal kikezd. Mi, laposra verem ha róla áhítoznak.
     – Szia. – köszönt, amint elengedtem.
     – Szia. Mehetünk? – kérdeztem mosolyogva.
Bólintott, és kézen fogva indultunk el az utcán.

Annyira jó volt ismét látni Rint, a csodás szemeit, gyönyörű arcát figyelni. Ő maga volt a gyönyörűség. És az enyém! Nem egy trófeként, mint egyes srácok szokták a csajokat nézni, nem úgy tekintek rá. Hanem, mint a páomra, a másik felemre. Az én lelkitársam. Huh ezt a szót is ismerem? Nagyon szeretem!

Sétáltunk egy jót és megíttünk egy egy üdítőt. Ez a program is vele, annyira jó volt.
    – Milyen volt az edzés?
    – Kemény... – nevetett el magát, de ez a nevetés hamis volt. Valamit titkol?
    – És minden rendben? Jól vagy?
     – Persze... Ryu... – fogta meg a kezem. – Ne felejtsd, a legjobb maffiaharcos vagyok. - kacsintott felém.
     – Igen, tudom. – mondtam, majd belekortyoltam a narancslevembe. Valamit itt nem stimmel.
    – Szeretlek, és jól vagyok, h... – valamit még akart mondani, de nem fejezte be, ő is belekortyolt a limonádéjában és eltekintett.

Valamit furcsálltam, de nem kérdeztem rá. Majd biztos elfogja mondani, mikor itt az idő. Nem traktálhatom már is le. De remélem tudja, hogy bizhat bennem.

Egyelőre örüljünk, annak, hogy végre itt van velem. Ne rontsuk el ezt a pillanatot. 

Ám ez az idő is egyszer lejár. Hamar telik az idő, ha jól szórakozol. Egészen hazakísértem és bár lassan sétáltam, hogy huzzam az időt, amennyire csak tudom. Végül csak megérkeztünk.
    – Nagyon jó volt újra veled lenni.
   – Egyetértek. Holnap találkozunk? - kérdeztem reménykedve.
   – Igen.  Megoldom! Szeretlek. – mondta, és megcsókolt.
    – Én is szeretlek.

Ezzel megvártam, míg bement a kapun. És lassan elindultam én is Hayatóhoz. Még mindig nem kaptam lakást, de talán hamarosan sikerül. Mondjuk jól jönne egy részmunka idős állás is. Valami más, mint a bárpultozás ahol tuljára voltam. Bár egyelőre megfelel az a pénz, ami ott összegyült.
    – Na, milyen napod volt? Milyen volt újra falni az ajkait?
     – Jajj, na... fejezd be... baka. – ütöttem vállba, és bementem a szobájába.

Kicsi lakásuk volt, két szobás csupán. A bátyját átköltöztették az apjához. Hát igen... kicsit kényelmetlenül éreztem ezért magam. Még ekkora helyen is összeszorították nekem a helyet, amiért hálás vagyok.
    – Oké, na, bocsi. De tényleg, milyen volt? - jött utánam Hayato.
     – Jó volt újra látni, jó volt újra átölelni és megcsókolni... Én, huh...
     – Ejejeje... Ryu Odagirinek hogy elvették a fejét.
     – ...és a  szívét is. Mindkettőt. – nevettük el magunkat.

Komolyan, már én sem ismertem magamra.

Rin:

Huh... alig tudtam titkolni Ryu előtt, hogy elájultam tegnap. Hogy mondhattam volna el? Mármint én őszinte akarok lenni vele, de féltem, hogy aggódni kezd, és aztán, ha ismét verekedésbe kerülne, akkor aztán még megsérül. Úgysem volt nagy dolog, csak kifáradás miatt volt. És most már sokkal jobban érzem magam. 

Miami szerette volna, hogy pihenjek holnap, anyám is, de tudtam, mi következik, mit akar apám, így reggel felébredtem, és gyakoroltunk.

Őszintén, nem éreztem jól magam. Teljesen kifáradtnak éreztem magam és úgy éreztem, hogy menten összesekk. Már nekem is sok volt, ez. Nem is tudom, mi ütött apámban. Mi ez az edzés. Ilyen még sosem volt. Nem volt bennem erő, de mégis folytattam... mindenki figyelt engem... várt... és ekkor... pufff...

Ryu:

    - De... higgyétek el, ha mondom. Ott állt előttem, és meg akart csókolni, de megjelent a bátyja, és hát... hát...

     - Elfutottál, mert megijedtél. - Nevettek a srácok Takeda csajos bukásán. Én, mint mindig, csak hallgattam.

     -  Inkább követnéd Ryu példáját...

      - Mi? – néztem Hyuuga-ra.

      - Egy harcos csajod van, és mit tettél, hogy összejöjj vele?

     - Semmi különöst.

      - Ó, ne titkózz, mondd már el a titkod.

      - Nincs titkom, az érzéseink alapján jöttünk össze.

        - Na persze..  – mondták a fiúk.

        - Nyugalom fiúk, hagyjátok, hogy Ryu is lélegezzen. 

      -  Igen, jól mondja Hayato, hagyjátok békén, és keressetek magatoknak, a saját módszeretekkel csajt. – vágtam oda. Mire mindannyian felsóhajtottak. Hát igen én is szerencsésnek érzem magam. És Rin különleges. Nem kell nekem átlagos lány.

    - Sziasztok! - Yankumi ismét a semmiből termett köztünk.

      - Basszus... komolyan Yamaguchi, tegyél ez ellen valamit. Az emberre hozod a frászt.

      -  Hallottam, hogy a módszerekről beszéltek. Tudjátok... minden az akarattól függ. Odamész... előre... és kezded. Jaj, sensei, nem hittem, hogy itt összebotlunk... /  Én sem. De ha már itt vagyunk, ígyunk meg valamit. / Jól hangzik... / Akkor menjünk...  / Igen...

      - Megint kezdi a hercegével...” –suttogtunk össze. Egyetértően bolinottunk Takeda mondatára.

       - Ryu! – tört be az ajtón Miami.

       - Miami, mi történt? Rin?

       -  Igen! Azért jöttem. Rint beivtték a kórházban!

14.rész Döntés az, hogy mi

 

Életem értelme

14.rész Döntés az, hogy mi

Rin:

Tudtam, hogy ez az egész nem lesz könnyű. Tudtam, hogy a kapcsolatunkat nem fogják könnyen elfogadni. És abban is biztos voltam, hogy főleg Ryu édesapja lesz az, aki ezt ellenezni fogja. Ott álltam a nappali szoba közepén, Ryu kezemet fogva, előttem meg Ryu édesanyja és édesapja. Apja szemébe az elszántság és a düh kiolvasható volt. Ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni. Édesanyja csendben meghúzódott férje oldalán, és nem szólalt meg. Aggódva tekintett Ryu felé.

Mellettem Ryu megfeszült, és próbált nem apja képébe vágni... Annyira akarta azt, hogy elfogadják a kapcsolatunkat, hogy mellettünk legyenek, és most szembe sülnie kell elszánt apjával, aki nem akar engem menyeként. Wau... menyeként? Hova is gondolok? Nem szólaltam meg. Nem mondtam semmit. Hüvelyk ujjammal végig simítottam Ryu kezén, hogy nyugodjon le. Rámm pillantott, és egy szelíd mosolyt küldtem felé. Bólintottam, majd elengedve a kezét, meghajolva kifelé indultam. 

     - Rin... - hallottam Ryu hangját. De nem álltam meg.

Nem hagyhatom, hogy elhagyja családját csak értem. Szüksége van rájuk, tudom. Bár néha mérgesíti apja, attól még szereti, az édesapja.

Az ajtóhoz érve utolsó pillantást vetettem Ryu-ra, aki azt a kezét nézte, amelyiket elengedtem.

     - Rin... - tekintett felém.

 Éreztem, ahogy könnyek szöknek szemembe, így megfordultam, és kiléptem a külvilágba. Amint kiértem a kapun, is szaladni kezdtem. És csak szaladtam, szaladtam! Nem is tudom, hova. Csak szaladtam, amerre a lábam vitt. 

Végül kiértem egy kikötőbe. Fogalmam sincs, hogy. Tudtom szerint nagyon messze van ez a hely. Na mindegy. Nem érdekelt annyira. Csak néztem a végtelenbe terülő óceánt.

    – Ryu, annyira sajnálom, hogy ott hagytalak. Nagyon fájt! Szeretlek! De nem szakíthatlak el a családodtól.

Miami:

Annyira örültem kedves barátnőmnek, hogy a családja elfogadta Ryu-t. Tényleg nagyon meglepő volt, hogy megmentette az életét... vagyis hát megpróbálta, de látszik rajta, hogy bármikor kész ezt megtenni érte. Nagyon aranyosak együtt, és nagyon jó újra látni Rin mosolyát. Visszakaptam azt, akit elvesztettem azon a napon. Sőt valami képpen többet is kaptam.

Épp a városban sétáltam, amikor megakadt a szemem nem messze tőlem Hayato-n. A parkban ült... becsukta a szemét és felemelte a fejé.. A szél megcsapta arcát, haját meglobogtatva... annyira jól nézett ki. Oda kellene menjek? De mire feltettem magamnak ezt a kérdést, Hayato már felém tartott:

     – Szia – köszönt.
    – Szia... – Miami szedd össze magad!
    –  Merre?
   – Csak sétálok – gyerünk, tudsz te jobbat is mint ennyi.
    – Én is, menjünk együtt – mosolyodott felém és intett fejével, hogy kövessem.

Nagyot dobbant a szívem. Együtt fogunk séltálni? Na jó ettől még nem kellene ennyire izgalomban jöjjek. Miami ne engedd el magad! Csak egy séta! Ez még nem jeletn semmit! Bár igaz, hogy a csók óta, nem beszéltünk így kettesben. Csók? Vajon ő is annyit gondol rá mint én? Miért nem hozta fel? Vagy esetleg.... Nem! Nem! Miami! Lehet csak szégyenlősebb. Ne várd már is, hogy karjaiba kapjon és megpörgessen. Hayato nem ilyan fiúnak tűnik. De akkor? Ah! Most ne ezen rágódj, hanem inkább gondolkodj azon, mit mondasz neki. Beszélgess! Nézd már meg, már egy jó ideje sétálgattok és nem beszéltek semmit. Szólalj, meg Miami! Gyerünk!

    – És, Rin Ryu-val? 
   – Igen, elmentek a szüleihez. - válaszoltam.
    – Ryu-nak? – bólintottam. – Huh... remélem, elfogadja az apja.
    – Hát én is... Ki nem állhatja az apja Rint.
    – De pontosan miért?
    – Nem tudom... senki sem mondta. - vontam vállat. 

Ekkor hirtelen megszólalt a mobilja...

       – Haló?! ... Várj, mi?! Nyugodj le, Ryu, nem értek semmit. – Ryu...? – Tessék? Hű... hát persze... Itt van Miami is, megkérdem. Ryu kérdi, hogy nem hívnád fel Rin-t, mert elszaladt tőlük, és neki nem veszi fel.

Mi? Nem fogadták el akkor... vagy mi történt? És hol van Rin? Miért tűnt el? Ez nem rá jellemző.

    – Rendben... – De hiába hívtam, nem vette fel.
    – Ne aggódj... segítünk, megtaláljuk – mondta Ryu-nak Hayato.

Majd letette, és rám nézett.

    – Nem fogadta el az apja, Ryu túl későn eszmélt fel... és Rin már eltűnt.
     – Rin...

Hayatoval egymásra néztünk és bólintottunk. Szaladni kezdtünk. Szóval nem fogadta el. De miért? Nem akarja, hogy a fia boldog legyen? Na jó ez kicsit erős kérdés, hiszen biztos nem egy maffia lányt akart neki. És ez így hirtelen jött. De Rin miért tűnt el? Ő nem ez a lány. Ő szembe szállt volna vele, hogy igenis a fiával lesz és bebizonytja, hogy méltó hozzá. Fel szokta venni a versenyt. Rin, mi történt?

Kerestük. KErestük, kerestük ahol csak eszünkbe jutott, de nyomát sem találtuk. 

     – Nem találtátok meg? – futott elénk Ryu.
    – Nem... – mondta Hayato.
      – Hol a francban lehet... – mérgelődött Ryu, és összeborzolta a haját.
      – Ne aggódj, erős... nem lesz semmi baja – mondtam.

Nem válaszolt semmit... Szereti és aggódik. Persze, hogy ez nem nyugtassa meg, még ha tudja is.

     – Menjünk hozzám... bízzunk benne, hogy hazajön, Ryu! – tettem kezem a vállára.

Egy kis unszolás után elindultunk a két fiúval és reménykedünk benne, hogy Rin hamarosan visszatér. Nem tudom, hogy mi ütött belé. De vissza fog.  Talán attól tart, hogy Ryunak el kell hagynia a családját így. Nem akarja, hát persze. Ez lesz a gond. Ryu szereti és Rin is őt. Most akkor merre lépnek csak rajtuk áll. De közösen kell.

Rin:

Haza kellene menjek, pattantam fel. Biztos várnak már a többiek. Összeszedtem magam, és elindultam. Bár egészen lassan, még a gondolataimmal voltam elfoglalva. Minden rendben! Erre számíthattál. Most mész tovább ahogy eddig. Mire Maimi házához értem, már 9 óra lehetett. Úgy döntöttem, bemegyek. Biztos aggódhatott, hogy még nem értem vissza. Ahogy benyitottam a nappaliba, nagy meglepetés várt.

Maimi velem szemben állt. A fotelben Hayato aludt. Már épp felhuztam a szemöldököm, hogy rá kérdezzek mi történt itt, amikor Miami bicentett a kanapé felé. Közelebb lépkedtem és elkerekedtek a szemeim. Ott aludt Ryu, úgy tűnt valami zavarja, arca nem volt békés. Várt rám?

     – Téged várt! Annyit keresett, nehezen vettük rá, hogy eljöjjön ide. Nagyon szeret, Rin, a családját is elhagyta.
     – Miattam? – döbbentem meg. – Én... én nem... ezt...
    – Akartad? Ryu döntött! Vagy elfogadják a szülei, vagy nem. Mindegy. Neki a legfontosabb, hogy veled legyen. Most te jössz. Tényleg el akarsz futni? Ryu készen áll küzdeni értetek. Hát te?

Ezzel otthagyott. Ryu-ra tekintettem, aki vacogni kezdett. Vettem egy takarót, és betakartam, majd egy puszit leheltem a homlokára, és otthagytam. 

Harcol... Kész... Küzdeni... Elhagyta... Miattam... Maimi szavai jártak csak a fejemben, ahogy kint ültem a teraszon, a csillagokat bámulva. Azt hiszem. Nem kell ezen sokat törjem a fejem. Egyszerű dönteni. Ryu mellett maradok, és küzdök vele együtt. Nem hagyom el, ahogy ő sem tette. PEdig lett volna oka rá. Mellette maradok és bebizonyitom, hogy minden rendben és méltó vagyok hozzá. Ostoba voltam, hogy elszaladtam. Ez nem én voltam!

Másnap reggel Maimi a medence szélén ült. Mellé ültem, hozva neki is egy limonádét. Igaz is... Ma medencés buli.

     – Na? Döntöttél?
    – Igen... Nem kellett sokat gondolkozzak, hogy rájöjjek, mit is akarok – adtam át a limonádét.
    – Tudtam – mondta mosolyogva. – De ilyent ne csinálj... Nem szaladsz el egy 100 sereges maffia csapattól, de egy kis hátráltatástól a szerelemmel kapcsolatban, már igen – nevetett el magát, de tudtam, hogy komolyan mondja.
    –     Tudom... Nem fogok – nevettem el én is magam.

    – Rin... – szólított meg egy csilingelő hang.
   – Ryu... – mosolyogtam rá.

Felém futott, és karjaiba zárt.

      – Ne csinálj több ilyent. Téged választottalak, azt, hogy küzdeni fogok. Nem hagylak el... De kérlek, te se.
     – Nem fogok. Szeretlek. Bocsánat, hogy aggódtál és bocsánat, hogy leléptem – mondtam, felnézve rá.

Elmosolyodott, majd megcsókolt lágyan.

      – Na ez nagyon aranyos! Viszont most muszáj elmennetek és készülnötök. Kettőkor vissza kell jönni. - tolta is kifele Miami.
    – Mi? Máris? – nézett rám Ryu, mint egy kiskutya, akit elválasztanak a gazidjától. De édes!
    – Pár óra – mosolyogtam, majd küldtem egy puszit.

És az a pár óra, milyen hamar is eltelt. Segítettem Miaiminak előkészíteni a terepet, kaját, ropi, italt és még takarítottunk is. Már a végére, kapkodva siettünk fel a szobába, hogy magunkra kapjuk a fürdőruhát.

     - Nos? Hogyhogy Hayato az este itt volt?
    – Találkoztunk... Véletlenül... És együtt indultunk sétálni. Aztán segített téged keresni. Nem hagyta cserben barátját, ezért maradt itt.
    – Ja, értem. De az a közös séta jól hangzik. Na, és most?
   –     Mi most?
   – Gyerünk! Ne hagyd már ennyiben! Itt az idő közeledned! - és elcsábítanod.

De tovább nem beszélgethettünk, mert megjelent az egyik komornyik:

     – Maimi kisasszony, megjöttek...

De ő se fejezhette be mondatát, mert Hyuga-ék berohantak...

    – Atyavilág! Ezt nézzétek! Mekkor! Mekkora épület! Milyen klassz! – ámulattal néztek körbe a házban. Mimaival összenéztünk és elnevettük egymást.

Aztán belépett ő is... Rám tekintett, és végigmérve nagyot nyelt... Ezt élveztem. Elmosolyogtam, majd intettem neki.

     – Gyerünk! – kiáltották Hyuga-ék, és levetették ruhájukat azonnal beugorva a medencébe, hogy birtokba vegyék azt.

Ezek hülyék, gondoltam. Aztán hirtelen két erős kar font körém. És megéreztem valakinek izmos felsőtestét. Megfordultam, és Ryu-val találtam magam szembe. Izmos felsőteste láttán én is nagyot nyeltem. Hű! Jól néz ki! Bebarangolnám minden egyes négyzetcentiméterét. Összeakadt a tekintetünk. Mire elégedetten elmosolyodott, majd beugrott a vízbe. És kijöve a felszínre rám mosolygott, hogy menjek oda. Nos akkor ha ő így. Elmosolyodtam, levettettem ingem, majd én is bementem. És hozzá úsztam.. Karjait kitárta, és átölelt. Megérintve mellkasát perzselni kezdett az ujjbegyem. Micsoda szikrákat érzek közöttünk. Hirtelen melegebb lett az idő.

De ez a mámor hamar eltelt. Amikor is a fiúk elkezdtek fröcskölni. És elkezdtünk hülyülni. Onnan pedig kezdődhetett a szórakozás és a sok féle program.  Úszóverseny, erőverseny.. Valaki valakit felvett a nyakába, történetesen itt engem Ryu, Hayato Maimit, és a fiúk elosztották magukat, és elkezdődött a "harc". 

De azért megvolt a mi pillanatunk is. Víz alá menve kézen fogva úsztunk, majd magához húzott, és megcsókolt. Annyira jó volt. Biztos, hogy nem engedem el és ha ő készen áll velem harcolni, én is készen állok!

Végül mi Maimi-val kicsit napoztunk is. Relax! Míg meg nem éreztem néhány vízcseppet a hasamon... Majd egy lágy puszit. Kinyitva szemem, Ryu mosolygott rám. Ah, milyen jól néz ki! Megrázta fejét, és a vízcseppek rám estek...

    – Ne!!! – nevettem fel... Majd felnéztem rá... A vízcseppek tökéletesen illettek izmos mellkasán, ismét nyeltem egy nagyot.
Leült mellém, és megfogta a kezem.

     – Hogy érzed magad? – kérdeztem.
    – Jól... – mondta. – Annyira jó, hogy itt vagy. – Tette kezem arcához.
    – Te is. – mondtam. – Hol fogsz lakni?
    – Egy ideig, Hayato-éknál. Amíg nem kapok egy új lakást vagy valamit.
    – Értem. – mondtam, lehajtva fejem. Aggódtam.
   – Ne aggódj! Megleszek – mondta, megérintve gyengéden arcom. – És minden nap találkozni fogunk.
    – Megígéred?
    – Megígérem – csókolt meg.

Hittem neki, bíztam benne. Ezekért a pillanatokért megéri, bármi si legyen. Ez, amit érzek itt bent. Megéri! Bármivel szembe nézek vele.

Miami:

Nagyon jó volt elnézni, ahogy Rin és Ryu boldogan egymás karjaiba nevetnek. Nagyon szeretik egymást, látszik rajtuk, és nagyon boldogok. Milyen erős kötelék alakulhat ki, akár ennyi idő alatt is. De hát ha az igaziról van szó, akkor az a kötelék megalakul és elválaszthatatlan lesz. Biztos vagyok benne, hogy Rin számára, Ryu az igazi. Hogy honnan tudom? Nem is tudom, valahogy érzem. Valami ezt suttogja, egyszerűen csak rájuk nézek és érzem, hogy őket biza az élet utjai összesodorták és így is kellett történjen. Vajon nekem is eljön ez az idő?  Oldalra pillantottam, Hayato a medence szélén éppen a többiekekel hülyült. Hyuga próbált kiszállni a medencéből, de a többiek nem engedték. Hayato nevetett. Milyen jól néz ki! Amikor először is megláttam, elpirultam. ÉS most is azt érzem, hogy pirulok. Jaj, ne vegye észre senki! Össze kell szedjem magam. Huh! Gyerünk!

   

    - Miami! - Tsuchiya sietett elém.

 

    - Segíthetek valamiben?

    

   - Én csak... nem is... vagy... - megvakarta a fejét. - Ah!

  

    - Ha valami van nyugodtan szólj! Mindjárt visszajövők! - mosolyogtam felé. Kedves serác!

Bementem néhány ropiért... de rá kellett jöjjek, hogy hiába próbálkozok, nem érem fel. Aztán hirtelen egy test nyomódott nekem és egy kéz nyúlt fel, segítve nekem. Megfordulva Hayato szép szemeivel találkoztam.

     – Ha segítség kell, csak szólj. – adta át nekem.

Izmos felsőtestén egy két vízcsepp éppen lefolyt. Milyen jól néz ki! Aj, Miami vörös az arcod? Ezt most észreveszi? Tekints el! 

    - Nos, akkor én megyek! - ne engedd el! Ne engedd el ennyivel.

    – Hayato... – szólítottam meg.

 

    – Tessék? – kérdezte, megfordulva.

    – Köszönöm... – mondtam, majd elindultam felé, és felcsimpaszkodva megcsókoltam.

Ajkunk összeért, és nem lökött el magától. Talán, akkor mégis lehet valami? Akkor a másik csókot sem felejtette el. Akkor valami történhet. Van esélyem? Bízhatok benne. Szeretlek, Hayato!

13.rész Miattad

 

Életem értelme

13.rész Miattad

Ryu:

Fogalmam sem volt, miért tette? Miért védett a saját testével?  Miért nem mentette meg a motorját? Tudtam, miért fontos neki, és amit az a másik ember is mondott – már egyszer megtette. Nem mintha tudtam volna mi történt akkor, de én valahogy megoldottam volna. De mégis engem választott... És mégis megvédett, elém állt.

     – Miért? – kérdeztem, miközben könnyek szöktek a szemembe. – Miért védtél meg a saját testeddel? Miért nem mentetted meg a motorod? Velem minden re...

     – Baka! Szeretlek azért. Fontosabb vagy nekem mindennél... Az életemet is odaadnám, annyira szeretlek, hogy nem érdekel, ha mindent elveszítek, csak az a fontos, hogy veled legyek. Ezért tettem...

Nagyon meglepődtem szavain. Szavai visszhangoztak a fejemben. El sem hiszem, amit mond. Tudtam, hogy bele bolondultam Rinben, de hogy ő is hasonlóan érez. Lassan leszállt rólam, majd erővel térdére ült.

     – Szeretlek, Ryu, és nem tudom, hogy mi lenne velem nélküled.

Már én is ültem, és ezek hallatán átöleltem.

      – Sajnálom, nagyon szeretlek.

Miután elváltunk, megcsókoltam. Rin tényleg szeretett... Feltétel nélkül, úgy szeretett, mint senki más, és mivel ő volt nekem az egyetlen fontos az életemben, engem sem érdekelt semmi más.

     – Úrnő, minden rendben? – jött oda az egyik maffia tag.

    – Persze, köszönöm, hogy ilyen hamar idejöttek.

     – Ez csak természetes.

     – Most mehettek... de először fizessétek ki a károkat.

Bólintott, majd elment. Körülnézve elég sok kár volt... Honnan lenne ennyi pénze kifizetni? Mondjuk, ha a legerősebb maffia leszármazottja, és a mostani legerősebb, nem csodálnám, ha lenne pénze...

Hirtelen észrevettem, hogy Rin feláll, de nem tudja megtartani az egyensúlyát. Ezért hamar felálltam, és még időben el is kaptam.

      – Csak óvatosan... – mondtam, és átkaroltam a derekát.

     – Rin... minden rendben? – jöttek oda a többiek.

     – Persze... – mondta, de észrevettem, hogy nehezen lélegzik. Nem is csodálkozom, hisz nem egy fából készült székkel ütötték meg.

    –   Menjünk haza... – mondta Chul Moo.

Át akarta venni tőlem, de én nem eresztettem el.

    – Eleget tettél, menj inkább, és fejleszd az agyad – gúnyolódott.

     – Kussolj.

    – Ne... fiúk... kérlek... ne veszekedjetek. Csak ne most.

      – Igaza van Rinnek, fiúk, ne itt. Chul Moo, mivel Ryu a barátja, és mint láthatod, vége a sulinak, hazaviszi. Te inkább menj járőrözni, ő is ezt akarná.

Chul Moo még egyszer Rinre pillantott, aki próbálta összeszedni magát, majd egy gyilkos pillantást vetett rám, és eltűnt. Hogy én mennyire utálom ezt a srácot...

    – Fogjátok meg... – adtam oda Rin-t a fiúnak.

    – Miért? – kérdezte Takeda.

     – Rin, gyere...

Megfordultam, és azt vártam, hogy felmászik, vagyis felsegítik a hátamra. A fiúk rájöttek, mit akarok, és fel is segítették. Rin szorosan átölelt a karjaival testem átjárta a melegség. Mélyet szippantott a bőröm illatából, és láttam, ahogy elmosolyodik.

     – Szeretlek, Ryu...

Ezzel elaludt... Vagyis azt akarom hinni, hogy elaludt, de valójában elájult...

    – Én is szeretlek – mosolyogva figyeltem rá. Na de siessünk!

      – Sietnünk kell – mondta Miami. – Elvezetlek az otthonához.

Ezzel már indult is... Elég gyors volt, így nehéz volt követni, de néha-néha megvárt minket.

     – A szülei mit fognak gondolni? – kérdeztem, miközben Miami mellém került.

      – Először meglepődnek, azt fogják hinni, hogy megtámadták. Fegyverestül fognak elétek kerülni. Amikor meglátják Rin-t, még rosszabb lesz.

    – Ezek bátorító szavak! – mondtam, és kirázott a hideg.

      – De... A lányuk nagyon fontos nekik. Amióta Rin bátyja elment, ott hagyta a csapatot, Rin lett a szemük fénye... Mindenre meg akarták tanítani. Nem hiába lett a legjobb. Nagyon fontos nekik. Így, ha megtudják, hogy a barátja vagy, talán engedékenyebbek lesznek.

    – Szóval: fegyverek, rosszabb... aztán elfogadás. Ja, ez normálisnak akar tűnni.

      – Rin mondta nekem – lehet, hogy neked is –, hogy ha együtt lesztek, nem lesz könnyű. Nem akart ebbe belekeverni... De az érzései erősebbek voltak. Még sosem szeretett senkit sem. Főleg úgy, mint téged. Amikor elment a bátyja, ő hitte egyedül, hogy vissza fog térni egy napon. Azóta is reménykedik. Azt hittem, semmi sem fogja újra előhozni Rin kedvességét, mosolyát, amíg veled nem találkozott. Te megváltoztattad a jelenét, a jövőjét teljesen másképp, mint a bátyja jelenléte.

      – Tényleg? Végülis... mi történt a bátyjával? – kérdeztem.

     – Őszintén, én sem tudok mindent. Csak a család tudja pontosan, mi történt. Nyilatkozni sosem akartak. Egy nyári napon történt. Nagy volt a meleg, senkinek sem volt kedve harcolni, pedig résen kellett lennünk, mivel egy fontos harc előtt álltunk. A Hakeda család, aki akkor sokkal erősebb volt, meg akartatámadni. Rin édesapja és bátyja, Arashi, voltak a legéberebbek. Edzettek, küzdöttek egymás ellen, csak azért, hogy nehogy veszítsenek. Senkinek sem volt akkora akaraterője, mint aznap nekik. Fél órára eltűntek mindketten őrjáratozni, velük ment Rin is. Az volt az első komoly őrjárata, és kivel mással akart volna lenni, mint a bátyjával, akire felnézett, aki a példaképe volt. 

Ahogy mesélt, elképzeltem ahogy Rin felnéz a bátyjára, mennyire tiszteli. Miért ment el?

    – Szóval eltelt fél óra, amikor hirtelen dühöngve jött vissza Rin édesapja, pár percre rá pedig Rin is, könnyekkel teli szemmel. Azonnal odamentem hozzá, de nem mondott semmit. Én sem, csak átöleltem. Ő meg csak zokogott és zokogott. Másnap mindenki megtudta, hogy Arashi elhagyta a maffiacsoportot, kilépett. Az okát nem tudjuk. Nem tudjuk, mi történt aznap a családban, csak azt, hogy elment. Mindenki szerint soha nem fog visszatérni. Senki sem tudja, hogy milyen beszélgetés is folyt hármojuk között.  Senki sem tudja, hogy hol van, merre jár, kivel van... De állítólag a kívülállók miatt szállt ki.

      – Kívülállók miatt?

    – Mármint olyan emberek miatt, mint ti.

     – Értem...

    – Nagyon nem áll össze a kép. Arashi mindent megtett Rinért. Azok ketten teljesen össze voltak nőve, majdnem mindent együtt csináltak. Senki sem érti, hogy hagyhatta itt a családját és nem is vette fel a kapcsolatot, még Rinel sem. Az a nap óta Rin teljesen megváltozott, és ezáltal lett a legerősebb közülünk.. Ezután már csak a pusztítás számított, és hogy a legjobb legyen.

     – Míg meg nem jelentem – mondtam csendesen.

     – Igen.

     – Szóval azért nem akart velem lenni az elején, mert...

      – Ezért hagyta el a csoportot állítólag Arashi is. És az apja nagyon haragszik ezért a kívülállókra.

      – Még egy rossz pont – sóhajtottam, utalva arra, hogy mi várhat rám a szüleinél.

     – Esetleg... Inkább... hagyjuk az ajtó előtt Rin-t – vetette fel Takeda.

      – Nem! – szóltam rá azonnal.

       – Bocs... hülye ötlet.

Megértettem, hogy féltek. A legjobb maffiacsalád házába készültünk menni, a lányukkal, aki eszméletlen állapotban volt.

      – Egy dolgot nem mondtam... – kezdte Maimi.

     – Rossz? – kérdezte Takeda óvatosan.

     – Ahogy meglátnak, egy hangos kürtöt fogtok hallani, és utána már be is lesztek kerítve, se perc alatt...

Amint a mondatát befejezte, már hallatszott is a hangos kürt, és tényleg se perc alatt bekerítettek minket.

      –    Kik vagytok? Mit akartok? – hallatszott egy durva hang a tömegből.

    – Figyeljetek, nem kell bántani őket! Ők nem bántanának senkit – mondta Maimi nyugodtan.

      – Maimi, ezek kívülállók, állj arrébb tőlük – szólalt meg valaki a tömegből.

     – Nem. Ők nem bántanak, nem akarnak rosszat, nem kémek!

      – Mi folyik itt...? – hallatszott hirtelen egy éles férfihang, de senkit sem láttunk. Aztán egy idősebb férfi hirtelen megjelent előttem.

Hátra hőköltem, de szerencsére meg tudtam tartani az egyensúlyomat, így nem ejtettem le Rin-t. Még az kéne, hogy leejtsem! Egyrészt rögtön kinyírnának ezek az emberek, másrészt nem akarom bántani őt, még akaratlanul sem.

      – Mi... Én... – dadogtam összevissza.

Szép első benyomás, Ryu... Gondolom, aki előttem áll, az Rin édesapja, és mellette az a szeretetteljes, ártatlanságot sugárzó idős hölgy az édesanyja. Az apja arc formáját örökölte, de a szemei az édesanyjáé.

      – Mi a bajod, fiam? – kérdezte az idős férfi.

     – Uram, nézze a hátán... Rin kisasszony – szólalt meg valaki a tömegből.

       – Rin... – szólalt meg szelíden az édesanyja.

     – Mit tettek vele?! – háborodott fel az édesapja és már kapott is utána.

      – Ők semmit sem tettek! – szólt közbe Maimi. – Valami Noburu srác és a csapata megtámadták az iskolájukat. Rin csak megmentette őket.

     – És mi a feneért mentette meg őket?! – háborodott fel még jobban az édesapja.

Egyelőre, jobb volt, mint Maimi felvezette, hiszen tárgyalnak velünk, nem harcolnak rögtön.

     –     Mert szeretem Ryut, apám... – halk, nehezen szólalt meg Rin. 

Mindenki rá figyelt. Lassan mocorogni kezdett, majd leszállt a hátamról. De nem eresztettem, karjaimmal továbbra is fogtam.

     – Szeretem Ryut, apa, és ez ellen nem tehetsz semmit. Tudom, hogy a bátyám is ezért ment el... de én nem hagyom itt a csapatot... Pr... pro... próbáltam eltávolodni tőle... de egyszerűen nem tudtam. Az érzéseim túl erősek voltak. – Nehezen lélegzett, még mindig nem tudta összeszedni az erejét.

     – Lányom... – gondolom vitába akart szállni már az apja.

     – Haruko... – szólalt meg az édesanyja. – Nincs olyan állapotban... inkább vigyük be.

Az apja végülis egyetértett, felvette Rint, és elindult befelé. A nép is elvándorolt... utoljára Rin édesanyja fordult felém.

     – Sajnálom, a férjem gorombaságát. Megváltozott. Köszönjük, hogy elhoztátok. – mondta mosolyogva.

    – Nem tesz semmit. – hajoltunk meg a fiúkkal.

     – Úrnőm... úrnőm! – kiáltott hirtelen valaki, és felénk kezdett szaladni.

    – Mi a gond?

     – Hakeda van itt, Rin kisasszonnyal akar beszélni.

      – Elmondta, hogy ő most nem olyan állapotban van.

     – Igen, de azt mondta, hogy nem távozik. Meg akar küzdeni vele.

      – Szólok a férjemnek.

Rinnel? Azt nem engedhetem. Ezzel meg szaladni kezdtem arra, ahonnan az előbbi maffia tag jött.

     – Ryu!! – kiáltottak a többiek, és követtek.

Szerintem még Rin édesanyja is láthatta, hogy elszaladok. Szembe kerültem azzal a Hakeda alakkal. Nemsokára pedig rin apja és néhány ember is mögöttem termett.

     – Nahát, csak nem Rin barátja, a kívülálló Ryu Odagiri.

      – Honnan ismersz?

     – Már majdnem mindenki tudja, hogy Rin barátot szerzett... hát nem csoda, Haruko, a lányod is követi fiad példáját. Hamarosan elveszted őt is, és akkor legyengülsz. – szólt hangosan.

    – Miért vagy itt, Hakeda? – kérdezte Mr. Ashia.

      – A lányotokkal van egy elintézetlen ügyünk...

      – Ő most sajnos nem alkalmas verekedésre. – mondta.

     – Ó... de kár. De... – kezdett körözni. – Milyen maffia lennék, ha ezt hagynám.

Ezzel meg felszökött az égbe, kikerülve engem, és elindult a ház felé.

     – Ezt nem engedem! – szaladtam neki.

De persze gyorsabb volt nálam, így felszökött, és ismét a hátam mögé került, és azonnal hátba is ütött, mire a földre kerültem.. Basszus... maffia persze, hogy gyors és erős. De nem fogom engedni, hogy Rin közelében kerüljön.

     – Mit akarsz te, kívülálló? – kérdezte flegmán.

Feltápászkodtam.

      – Csak... a testemen keresztül mész Rin közelébe.

      – Megőrültél, sosem fogsz tudni legyőzni. Ez nem egy iskolai bunyó. Inkább menj haza, szerintem Haruko is ezt szeretné, sőt biztos vagyok benne, hogy többet a lánya közelébe sem enged.

Ezzel még figyelembe sem véve, elment mellettem.

     – Nem! – felkiáltottam. – Szeretem Rint, tiszta szívemből. És megmutatom, hogy meg tudom védeni, hogy méltó vagyok hozzá.

Ezzel meg oldalba ütöttem... kicsit megrezdült. 

    – Jól van, parazita, úgy látszik, először veled kell végeznem.
     – Ryu... – akartak már odajönni a srácok, de Hayato tudta jól, hogy egyedül akarok bizonyítani, így leállította őket.

Szóval, ezzel a Hakedával kerültem szembe. Ott állt előttem, támadásra készen. Óvatosnak kell lennem. figyelmesnek. Ezért elgondolkodtam Rin harcain, amiket láttam. Minden maffiatag gyors és erős, ott jelennek meg, ahol nem is számítod. Nekik is kell, hogy legyen gyenge pontjuk..De mi...?

Túl elmerengtem, Hakeda már akcióba lépett, hasba kapott, én meg hátraestem.

       – Ennyi? Ennyi a te nagy szerelmed? – gúnyolódott. – Mondjak valamit, kisfiú? Felejtsd el Rint, ennyivel nem fogod megvédeni.
      – Kussolj!

Ezzel felállva verekedni kezdtem. Ököllel, lábbal, amivel tudtam, ütni kezdtem. Nem... Nem... Megvédem Rint! Megmutatom, hogy képes vagyok megvédeni!

A verekedés csak folytatódott. Hakedát lassan fárasztottam, de persze erősebb volt nálam. Én már sebekkel voltam tele, jobban elfáradtam, de nem érdekelt. Nem akartam engedni, hogy Rin közelébe menjen. Egy ütéstől ismét a földre estem, és vért köptem ki.

     – Kitartásod figyelemre méltó... – hajolt fölém. – De szerintem itt a vég, Ryu Odagiri.

Fölém tartott, és elővett egy tőrt. Szedd össze magad, Ryu, a szerelmed szülei néznek. Össze kell szedned magad! Gyerünk!

      – Szeretlek, Rin...

Várnom kell a lecsapást? Ennyi? Hát legalább remélem, hogy elismeri mindenki megpróbáltam és bátor voltam. Rin ne felejts el!

     – Ryu!!!!!

Mintha most is hallanám angyali hangját...

      – Nézzétek, az ott a kisasszony... Felépült máris...
     – Rin! – hallottam meg Maimi örvendező hangját.

Aztán hirtelen Hakeda fölöttem eltűnt. Valaki elütötte. A fiúk hozzám futottak, és felsegítettek. Felnéztem, és nem más állt előttem, mint Rin.. Ragyogott, olyan volt, mintha pár perce meg sem verték volna, mintha össze sem esett volna. Miért is  csodálkozol, Ryu? Hisz ő a legjobb maffiaharcos.

     – Rin... – nyögtem ki.
    – Baka! – rám nézett, és elmosolyodott. – Köszönöm. Innen majd átveszem. - puszilta meg a homlokom.

Ezzel Hakeda felé fordult.

      – Hallom, engem kerestél.
      – Na, végre! Tudtam, hogy kijössz, ha a barátocskád van a tétben. Hallottam a délelőtti harcokról... és hogy mi történt. Fontosabb volt neked a barátod, mint a motorod...
     – Igen, és...?
    – Nem értem... Azt hittem, hogy gyenge leszel, hogy simán végezhetek veled, de erre fel itt vagy előttem, tiszta új erővel.
     – Fogalmad sincs, milyen... – rám nézett. – ...a szerelem ereje.

Elmosolyodott, ahogy én is. Bár őszintén, én sem értettem, hogy tudott ennyire hamar felépülni. Rin nem teketoriázott tovább,  megtámadta Hakedát... Egy csapással megsebesítette.

      – Francba... – nézte Hakeda a karját, amelyből most folyt a vér. – Még találkozunk, Rin Ashia.

Nevetve tűnt el a semmibe. Hirtelen két kar font a nyakam köré, és könnyes szemekkel találtam magam szemben:

      – Baka... Meg is ölethetted volna magad.

Rin szorosan átölelt. Elengedtem a srácokat, és én is szorosan magamhoz öleltem Rint, az arcomat a hajába temetve.

     – Szeretlek. – Ennyit mondtam, majd ismét a szemébe néztem. – Ez az egy szó mindent megmagyaráz.

Nem mondott semmit, csak elmosolyodott, majd megcsókolt. Hirtelen taps kerekedett, a srácok voltak... Bár ezt nem kellett volna. Mégis, itt az egész maffia Ashia család.

    – Rin... – szólalt meg hirtelen Mr. Ashia.

Rin felé fordult, de nem távolodott el tőlem, inkább még jobban az ölelésembe fészkelte magát.

     – Apa, mielőtt bármit is mondanál, én szeretem Ryut, és nem fogok szakítani vele.
    – Lányom... Anyáddal úgy döntöttünk, hogy megengedjük, hogy járj vele.
    – Tessék? – lepődött meg Rin, én is meglepődtem.
      – Ryu, igaz? – csak bólintottam. – Bemutatta, hogy van kitartása, hogy mennyire szeret téged, és hogy sose engedné, hogy bántódásod essen. Bár kívülálló, de a kitartása a maffiához illő. Én, anyád, és az egész maffia  család engedélyünket adjuk, hogy járjatok. Legyetek boldogok!

Rin könnyes szemekkel ölelte át az apját, majd én kezet fogtam vele.

     – Köszönöm. – mondtam.

Épp, hogy elengedtem a kezét az erőm elhagyott, meginogtam.

      – Ryu...

Elkaptak a srácok.

     – Jól vagyok...
    –   Gyertek be, Rin ellátja majd a sebeidet – mondta Mrs. Ashia.
     – Köszönjük – mondtam a fiúk nevében.

Ezzel bementünk a hatalmas épületbe. Régi stílusú volt, hagyományos udvart zárt középre.

 A keleti szárnyba vittek minket. Rin elővette a kötszert és egy zsebkendőt, majd elém ült, és lassan a szám sarkára tette. Felszisszentem... Csak mi voltunk ott, a srácok és Maimi.

      –    Ne haragudj – mondta.
      – Kibírom...
     – Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél.
     – Valójában te mentettél meg engem...
    – Bátor voltál, és nem akartad, hogy bajom essen.

Ezzel közeledett felém, de csak egy puszit nyomott az arcomra.

    – Ugye tudod, hogy a szüleidnek is el kell mondanunk, hogy járunk...
     – Igen, még ma meg fogják tudni.
    – Ryu, szerinted el fogják fogadni? – kérdezte Hayato.
    – Őszintén? Apám ki fog akadni... De meg kell értenie.
    – Mi melletted állunk – fogta meg bátorítóan a vállam.

A két lány mosolyogva nézte a csodás barátságunkat, az összetartásunkat.

      – Tényleg... – szólalt meg hirtelen Maimi. – Mindnyájan meg vagytok hívva holnap a medencés bulimra.
    – Mi ez hirtelen? – kérdezte Rin.
    – Mondtam neked már ezelőtt pár hete...
    – Nem...
     – De mondtam...

Pár perces csend. A két lány egymás szemébe nézett, és mintha olvastak volna egymás gondolataiban. Sosem fogom ezt megérteni a lányoknál.

     – Ja... Igaz... Gyertek el. A hegy alján lakik Maimi.
    – Köszönjük, szívesen eljövünk – mondtam.
     – Várjatok... – tolakodott hirtelen Hyuga közénk. – Azt akarod mondani, hogy az a hatalmas ház a hegy alján a te házad?
    – A szüleimé... És szerintem nem olyan hatalmas.
    – Király! - vigyorgott

Így végül mindannyian elindultunk a saját utunkra. Én és Rin elindultunk hozzánk, hogy elmondjuk a szüleimnek, hogy járni kezdtünk.

Beérve a nappaliba, anya főzött, apám meg az újságot olvasta. Felnézett, és amint meglátta Rint, fel is állt:

     – Mit keres ez itt? – támadta máris szavakkal Rint.
     – Apa... Anya... Én és Rin járunk.
     – Nem... Az nem lehet... Ezt nem engedem meg.
    – De apa, mi szeretjük egymást. Nem tudnád egy percre eltenni a múltat, és a fiadra szánni az idődet? Megnézni, hogy boldog? – kezdtem veszekedni vele.
    – Kijelentem, hogy nem egyezek bele ebbe a kapcsolatba. - szemrebbenés nélkül mondta ki. - Erről többet nem nyitok vitát! Most pedig takarodjék ebből a házból!

12. rész Választás

 

Éltem értelme

12.rész Választás

Rin:

Boldog voltam, ilyen boldog sosem voltam még. Megtaláltam életem szerelmét, és soha az életben nem akarok elválni tőle. Vele akarok maradni életem végéig... Bár még mindig tartok attól, hogy bajba kerül, és én fogom bajba sodorni. Ám felveszem a harco, úgy döntöttem. Megvédem kerül amibe kerül. Megbeszélem a dolgokat Chul-Moo-val, hogy ne keverje bajba Ryu-t, hogy hagyja békén. Megbeszélem a családommal is... És ha tudom, akkor az egész maffiaharctól távol tartom majd, amennyire csak lehet. Tudom, hogy azt mondta szembe áll a dolgokkal, de ez nem ilyen egyszerű. 

A csók, amint véget ért, egymás szemébe néztünk. Ryu arca ragyogott a boldogságtól, és az én arcom sem sugározhatott mást.
      – Nem akarok zavarni, de el kell mondjam, hogy most láttam apád kocsiját nem messziről... – szólalt meg Hayato.
     – Jaj, ne! Mennem kell... – fordultam meg, de valaki, Ryu, visszarántott.
    – Mikor találkozunk? – kérdezte, és homlokát az enyémnek támasztotta.
     – Ígérem, hogy felhívlak, de most sietek, mert a végén lebukunk. De te ígérd meg, hogy minél hamarabb meggyógyulsz! – mondtam, és csókot leheltem ajkára.
    – Hé?! – húzott ismét magához. – Ez mi volt?
      – Búcsúcsók... – feleltem. – Nem hu...
De ekkor ajkaimra tapadt. Csókja szenvedéllyel teli, heves volt. Benne volt minden szeretet, amit irántam érez, vagyis szerelem...

Hayato köhécselése zavart meg. Ezzel ismét neki indultam a terasznak. Ryu és Hayato mögöttem:
     – Szeretlek – mondta Ryu.
    – Én is téged – simítottam végig az arcán.

Majd megfordulva a kötélen leereszkedtem. Azért jobb óvatosnak lenni, nem kellene lesérüljek, most itt. és ha már itt van? Miért kellene trapéz mozdulatokat végig vinnem.  Leérve utoljára felnéztem, intettem, és lassan, csendben kijutottam.

Majd elindultam boldogan haza. Első utam haza vezetett, de ma estét inkább Maimi-nél tölteném, hogy egyelőre ne lássa a családom a nagy boldogságomat. Meg kell beszélnem Ryu-val, mikor mondjuk el nekik: a családnak, a barátoknak, az embereknek. Na jó, persze Maimi már tudni fogja.

Szerencsére Chul-Moo nem volt itthon, ezért könnyen el tudtam kérezni. Maimi boldogan fogadott. Mint mindig, most is szülei dolgozni voltak. Kértünk egy koktélt, és a medencéhez mentünk. Én leültem, és a lábam belelógattam a hűs vízbe. Maimi is követte példámat.
    – Na, mesélj... – nézett rám kíváncsian.
     – Összejöttünk... – ezt az egy szót tudtam kimondani örömömben.
    – Tessék?!
    – Összejöttünk...
    – Komolyan?! – kezdett ujjongani.
     – Igen – mondtam. Ezután mindent elmeséltem.

Maimi felállt, és elvette a koktélokat:
     – Barátnőm, ilyen boldognak még sosem láttalak... – mondta.

Hátra fordultam, és nevetni kezdtem:
     – Igazad volt, Ryu talán újra boldoggá tud tenni. Olyan boldoggá, amilyen boldoggá tett a bátyám...
     – Nem, Rin, ez más boldogság lesz... Ez olyan boldogság lesz, amit semmi más nem múlhat felül – mondta Maimi teljesen más arccal. Ez igaz, nem fogalmaztam meg jól. Ez a boldgoság, valahogy más mint az eddigi megszokott érzéseim. Eltér tőlük. 
     – És veled meg Hayato-val mi van?
      – Semmi... Az a kis röpke hála-csók óta semmi...
      – Hé... Légy türelmes! Neked nem lehet rosszabb, mint nekem.
     – Ezt meg hogy érted? – kérdezte kíváncsian.
      – Akivel én járok, azt apámék nem biztos, hogy elfogadják. Ha mégis, az ő édesapja állhatna az utunkba, azért, mert... – De nem tudtam folytatni, a fájdalmas emlék ismét a fejemben kuszott.
       – Tudom – érintette meg a kezem Maimi. – De attól még reménykedhettek. Vagy küzdjetek. Ryu nem adja fel olyan könnyen a szerelmeteket.
       – Talán igazad van... De félek még mindig. És a legnagyobb veszély nem a többi család, hanem Chul-Moo... – mondtam ki.
     – Sosem gondolkodtál el azon, hogy talán többet érez irántad?
      – Mi?! Nem! Figyelj, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Együtt nőttünk fel, testvérként bántunk egymással. Szeretjük egymást, mint testvérek, de biztosan nem szerelmes belém... – magyaráztam.
    – Ha te mondod – mondta, majd felállt. – Hozzak valami ennivalót?
      –  Miért ne... – feleltem, és Maimi eltűnt.

Csak egy percig néztem el az üres szobába, amikor megcsörrent a telefonom:
     – Haló? – kérdeztem bele.
       – Szia, én vagyok – hallottam meg Ryu hangját.
     – Ryu... Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
      – Nem, ne félj... – mondta. – Hayato-val gondoltuk, hogy eljöhetnétek velünk holnap este az Arkádéba. Vagyis suli után, igazából általában akkor megyünk ki.
     – Persze... De te jobban vagy?
     – Igen! Nagyon! És ez mind neked köszönhető. - elmosolyodtam, most éppen hizeleg? De jól esnek a szavaim. -  Rin... ki az... – kezdett bele, de nem fejezte be a mondatát.
      – Tessék? Ki, ki? – kérdeztem értetlenül.
      – Hagyjuk... Akkor holnap találkozunk. Szeretlek – mondta, majd letette.
     –   Én is téged... – néztem a mobilt, ami épp fekete lett és kikapcsolódott.

     – Mi történt? – kérdezte Maimi, mikor visszajött.
     – Ryu volt. Holnap elhívott minket az Arkádéba suli után – mondtam.
      – És miért nézed így a telód?
      – A végén nagyon furcsa volt. Valakit meg akart kérdezni, de nem fejezte be a mondatát.
     – Nyugi, ami késik, nem múlik... – ült vissza mellém. – Szóval holnap Hayato is ott lesz...
      – Persze, gondolom a többi fiú is. Ja, persze, téged ő érdekel... – böktem meg játékosan, és mindketten elnevettük magunkat.

Az idő gyorsan elszállt, és arra eszméltem, hogy a megszokott szobában vagyok, ahol általában alszom, ha itt maradok. Az ablakon néztem ki a sötét éjszakába, amikor hirtelen ismét csörögni kezdett a telefonom.

    – Haló... – szólaltam bele óvatosan.
     – Szia... – hallottam a vonal másik végén, és megdermedtem.
     – Te... – lepődtem meg a hang hallatán.
     – Szóval felismered a hangom... – szólalt meg gúnyosan.
      – Mit akarsz, te szemét...? – kezdtem el mérgelődni, de próbáltam higgadt maradni.
     – Na, na... Én kellene mérges legyek azért, amit velem tettél akkor, és úgy elfelejtettél...
     – Tessék?! Én csak önvédelemből tettem, nem hittem, hogy az fog történni... – halkult el a hangom, ahogy minden emlék lepörgött előttem. – És te kezdted... – folytattam dühösen.
     – Rendben, figyelj, édesem...
    – Nem vagyok a tied! – kiáltottam hangosan.
      – Ssssss... Rin, figyelj... – komolyodott el a hangja, és én dermedten megálltam. – Visszaadom a motorod.
     – És mi az ára?
     – Miért hiszed, hogy van? - hallottam, ahogy mosolyog a hangjában.
    – Ismerlek...
    – Túl jól... Az ár nem kevés. Négy napon belül, a megszokott helyen, négykor találkozunk. Ne mondd el senkinek, vagy a barátod fogja megkeserülni.
     – Honnan...
    – Mindent tudok. – A vonal túloldaláról rideg nevetés hallatszott.

     – Rin! Minden rendben? – hallottam Maimi kiáltását, ahogy közeledett.

     – Figyellek. Ne hozz senkit. Egyedül gyere. Figyelmeztettelek. A motorod a Főnök tanárnál lesz. Tőle fog függeni, hogy visszaadja-e, vagy sem...

Ezzel a vonal megszakadt.

      – Te nyomorult... – sziszegtem a fogaim között.
     – Minden rendben? – kérdezte aggódva Maimi, miközben odaért hozzám.
      – Holnap a motorom után megyünk.
     – De mégis hova?
     – A suliba...
     – De...
     – Csak higgy nekem, és ne kérdezz semmit.

Ezzel kisétáltam a teraszra, hogy friss levegőt szívjak. Az éjszakai égboltra néztem, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Szóval újra itt van... a nyomomban. És a hobbija még mindig az, hogy engem kísértsen. De megértem. Azért tettem vele azt, amit tettem, mert megérdemelte, azért amit velem akart tenni.

       – Minden... – kezdte volna Maimi újra.
      – Megkérlek, hagyj magamra... – szóltam hátra se nézve, miközben az eget figyeltem.

Nem keverhetem bele Ryu-t. Nem akarom elveszíteni. Ez elmebeteg. És direkt ez volt a terve, hogy oda kerüljön vissza motrom. Véget kell vessek ennek, elegem van ebből a járkálásból.

Másnap reggel nem hívtam fel Chul-Moo-t. Tudtam, hogy ketten is elegendőek vagyunk, hiszen nem leszünk veszélyben. Vagyis ezt próbáltam elhitetni magammal. De valami mégis mardosta a szívemet. Valami furcsa volt. Tényleg ilyen könnyű lenne ez az egész?

Reggel egy fekete inget, rövidnadrágot és hosszú szárú csizmát vettem fel, hozzá egy fekete kabátot. Így indultunk el. Vajon a mai nap még mit tartogat számunkra?

Ryu:

"Szeretlek"… ez a szó még sosem hagyta el a számat ilyen formában. Senkinek nem mondtam még ki, legalábbis nem ebben az értelemben. Gyerekkoromban persze édesanyámnak és apámnak igen, de ez más. Ez teljesen más érzés.

Az este csendes volt, bár a házban nem maradt teljesen nyugalom. Apám még csak meg sem nézte, hogy drága „látós fia” hogy van. Nem is vártam volna mást tőle. Anyám éjfél körül ért haza, és csak annyit hallottam, hogy veszekednek. Nem hallgatóztam, megszokott dolog volt. De ezúttal nem ez aggasztott. Hanem az, hogy mit fognak szólni... hogy összejöttem Rin-nel. Apám? Ő biztosan nem fogja elfogadni. De, kerül amibe kerül megvédem tőle Rint. Mert nem fog elválasztnai tőle. Nem eresztem el Rint. 

Reggel a srácokkal indultunk a suliba. A boldogságomat képtelen voltam leplezni, az arcomra volt írva. Nem is próbáltam elrejteni. A srácok persze azonnal rájöttek, mert Hayato nagy szája sosem marad csendben.

A suli előtt a szokásos diák forgalom zajlott. Emberek jöttek-mentek, mindenki a saját tempójában. A srácok közben Momoko sulis lányokról és valami sulis randiról dumáltak. Én egyáltalán nem figyeltem rájuk. Két okból is. Az első, hogy sosem voltam nagy Momoko rajongó. A második – és ez sokkal fontosabb –, hogy most már ott van nekem Rin.

Rin... Vajon mit csinál most? Ha arra gondolok, hogy maffiózók veszik körül, bármikor megtámadhatják, kiráz a hideg. Persze tudom, hogy ő a világ egyik legjobb harcosa, de akkor is féltettem. Melyik srác ne féltette volna a barátnőjét? Erősebb kell legyek, hogy megtudjam védeni őt, még velük szemben is. 

Bementünk az osztályba, és elfoglaltuk a szokásos helyünket, leghátul. A srácok még mindig a Momoko sulis lányokról beszéltek, Hayato nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogy nemsokára itt lesznek valami bemutató miatt.

     – Na, fiúk… A Momoko sulis randi akció ma kezdődik, amikor is a Momoko sulis lányok idejönnek bemutatót tartani. Már csak pár perc, és megérkeznek! – mondta Hayato, és mindenki csillogó szemmel hallgatta a tervét.

Én csak ültem csendben, és végül megszólaltam:

    – Honnan tudjátok, hogy Yankumi elenged minket? – próbáltam megtörni a lelkesedést.

    – Ne legyél már ilyen negatívista… – hallatszott valahonnan elölről, de azt se tudtam, ki mondta.

Mindenki egy kicsit felháborodott ellenem.

       – Na, na… hagyjátok Ryu-t! Csak azért mondja, mert lett barátnője – jegyezte meg Hayato sunyi mosollyal.

Az osztály persze azonnal felfigyelt:

    – Mi?! Barátnőd lett, Ryu? Ki az? Ki az?! – kérdezték egyszerre vagy tízen.

      – Ryu-nak barátnője? A~ szerelem… hát nem gyönyörű? – hallatszott valaki gúnyos hangja.

Ebben a pillanatban Yankumi jelent meg, ahogy mindig, a semmiből, és azonnal elkezdett valami idétlen dolgot magyarázni, mintha érdekelt volna.

      – Téged meg mit érdekel? – kérdeztem türelmetlenül, elnézve róla.

      – Csak kérdeztem… – nézett rám azokkal a szánalmas kutyaszemekkel, amitől már csak még idegesebb lettem.

      – Nem fog sikerülni – vágtam rá szárazon. Ő is biztos, le akarna beszélni erről az egészről, de nem fogok hallgatni rá. 

Yankumit közben hívták, így végre eltűnt az osztályból, mi pedig felmentünk a tetőre. A srácok teljes extázisban bámulták, ahogy a Momoko sulis lányok sorban megérkeznek, és hangosan kommentálták az aranyos egyenruháikat.

Nekem szerencsére nem kell ilyen dolgokat figyelni. Az én barátnőm nem ilyen. Rin teljesen más. Ő nem egy szokványos lány, és ezért vagyok biztos benne, hogy ő az, akire vártam. Nekem, ő kell és nem más.

Rin:

A suliba egy csomó Momoko-s lány ment be. De nekünk úgysem kellett bemennünk, a motorom ott állt a suli előt  Furcsa volt, nagyon furcsa.

    – Várj! – állítottam le Maimit. – Ez nagyon furcsa. Ismerem, van valami trükk ebbe

     – Honnan veszed? – kérdezte.

      – Van itt egy üzenet: "Sok puszi, édesem. A legnagyobb meglepi a suliban vár." A francb! – morogtam.

     – Mi az?

     – A társait idehívta…

     – Vagyis oda, ahova most mennek be Hayatóék… – mutatott a bejárat felé, ahova a fiúk épp beléptek.

     – Ügyesen kitaláltad, Rin… – szólalt meg egy hang mögöttünk.

      –    Noboru… – fordultam meg.

A hátam mögött Noboru annak az alkanka a jobb keze állt.

     – Ő is itt van?

      – Nem… engem csak azért küldött, hogy lássa, rájössz-e az üzenetre, és megmondjam: ez csak ízelítő abból, mi lesz, ha a barátod megtud valamit- Ryu!

      – Ryu!!!!! – kiáltottam, és szaladtam befelé. Utánam Maimi is követett.

A tornaterem felől nagy zajok hallatszottak. Benyitva mindenki rám figyelt. A diákokat és tanárokat egyaránt körbevették.

     – Nektek mindenképpen el kellett ezt rontanotok, ugye…? – szólaltam meg ingerülten.

Valójában a támadóknak szólt a mondatom, de Noboru válaszolt, aki utol ért minket.

    – Mindenképpen. Szóval menj, és mentsd meg a barátoda vagy mindenkit. De vigyázz, mert az időd korlátozott, ha még valaha látni akarod a motorodat épen. - szemei elsötétültek.

Erre felmutatott egy órát.

     – Pontosan fél órád van. Ennyi idő alatt meg tudsz oldani mindent?

     – Tudtam, hogy van ára… – szorítottam össze a fogamat. – Ugye tudja, hogy ha felrobbantja, akkor maga vesz újat?

     – Hah… – nevetett fel. – Természetesen. Legalább lenne okotok találkozni.

    – Milyen nagy képű valak. - szűrtem a fogaim közül.

     – Fejlődtem az utóbbi időben. – mondta, és hirtelen a hátam mögött termett. – Úgysem tudsz legyőzn!

Megfordultam, de hirtelen hasba ütött, én pedig csúsztam egyet.

      – Rin! – kiáltott Ryu.

     – Jól vagyok, nyugodjatok le!

– Fogjátok le! – kiáltott Noboru.

Ekkor mindenkit lefogtak és a földre tepertek. A lányok sikítva próbáltak menekülni. Komolyan, ezek milyen libák. Csak síkitani tudnak. Miami harcolt néhányukkal, de végül hárman lefogták őt is. A fiúk sem akarták engedni magukat, de túl sokan voltak és körbe fogták őket. Noboru és én maradtunk egymással szemben.

       – Szóval ez volt a nagy terved? Hogy ketten harcoljunk? Ehhez nem kellett volna ekkora felhajtá Szívesen szétverlek bármikor. – vontam vállat.

      – Hm… Alábecsülsz, Rin. A tervem az, hogy válassz: a kis barátod… – mutatott Ryu-ra – vagy a motorod…

      – Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.

      – Minden a maga idejében… – mondta, majd megtámadott. 

Már ütött is. Védekezni szerencsére volt időm, hátráltam. Gyors… gyorsabb lett. Én nem vagyok ilyen gyors, de erőben szerencsére nem erősebb. Ezért hátra tudtam dobni. A gyorsasága miatt csak védekezni volt időm. A lányok sírtak, Ryu osztálytársai néha vergődtek. Nem fogják, hogy kiképzett maffia harcosokkal állnak szemben, nem pedig a szokásos kis diákharcosokkal – ha lehet őket így nevezni. Olykor Ryu-ra néztem, aki engem figyelt, és próbált kiszabadulni. Kezdtem tartani a választástól. De ha a motorom és Ryu között kell választanom, nem kérdés, hogy kit választok. Ez egyértelmű! Nem tudom, hogy mit gondolt ez az alak?

Már egy jó ideje harcoltunk. Fáradt voltam, és sebeim is voltak már… de szerencsére az ellenfelem is fáradt.

       – Itt az idő! Tíz perced van választanod. – Ezzel csettintett, és két magas, jó formában lévő harcos előhozta Ryu-t, majd kényszerítette, hogy letérdeljen.

Hirtelen valami kemény tört ketté a hátamon… én pedig a földre rogytam.

        – Rin!!!! – kiáltott Ryu.

        – J…j…jól vagyok… – hazudtam. Jól helybenhagytak, de csak mert ez volt a tervük. Noboru kifáraszt, aztán pedig szépen nekem vágnak valamit.

       – Na, kis Rin… válassz! – ment Noboru Ryu háta mögé, felemelte a fejét, majd egy kést tartott a nyakához.

      –  Rin… menj! Velem minden… – kezdte Ryu, de közbevágtam.

      – Noboru, te se lehetsz ilyen hülye, hogy azt hidd, a motorom választom a barátom helyett, akit szeretek. – támaszkodtam négykézlábra.

     – Most csak viccelsz, ugye? – lökte meg Ryu-t, aki a földre esett. – Meg volt győződve, hogy nem szereted annyira ezt a delikvenst, hogy őt akarnád menteni, és nem a motorod… Hisz egyszer ezt megtetted vele…

      – Ő… ő volt… és Ryu más… – mondtam. - Nem olyan féreg.

       – De szemét vagy vele. Nem is tudom, miért akar még mindig téged.

      – Én sem értem… mégis mondhatod neki… – vágtam vissza.

      – Engem meg nem érdekel. Itt a vége a kis barátodnak… legalább a kórházban kiköt!

Ezzel felemelt egy széket, ami már nem fából volt, mint amivel engem ütöttek, és Ryu felé fordították. Engem meg lefogtak.

      – Ne!!!!! – kiáltottam, és a könnyeim is kicsordultak.

Noboru szeme mintha kitágult volna, és mint egy őrült, felemelte a széket. Teljes erőmből, ami még volt, kiszabadultam, Ryu elé kerültem, és a saját testemmel védtem meg. A szék rajtam csattant. A kiáltás magamba szakadt, majd Ryu-ra estem.

Szaporán vettem a levegőt, de még nem ájultam el. Hangos zaj közepette érkeztek meg a rendfenntartók, és Noboruékat támadták meg. Volt, amelyik szaladni kezdett, volt, amelyik harcolt. A diákok és tanárok sikítva futottak össze vissza. De akadt aki a diákokat menekítette ki.

      – Miért?…