10.rész Vége kellene, hogy legyen

Életem értelme

10. Vége kellene, hogy legyen

Rin:

Nem tagadhatom, féltékeny voltam... Persze tudtam, hogy nincs semmi tanár-diák kapcsolat közöttük, de mégis fájt úgy látni. Én akartam megmenteni Ryut, meghálálni, hogy ő is annyiszor megmentett... De... de... megjelent a tanárnőjük, és vége lett... 

Bár furcsa volt, ahogy verekedett, ez nem akármilyen tanárnő volt. Ismertem valahonnan... valahonnan ismerősek voltak a mozdulatai... de honnan. Bármennyire is gondolkoztam nem jutott eszemben.

    – Rin! – futott utánam Maimi.
    – Mit akarsz? – kérdeztem, és letöröltem egy legördülő könnycseppet.
    – Én sem megyek el – mondta. – Ugye nem hiszed, hogy van valami köztük.
    – Nem, csak mégis... – mondtam, és ajkaimba haraptam.
    – Jaj, barátnőm! - átölelt.

Úgy éreztem mintha valami mardosná a torkomat, könnyek akartak elő tőrni bennem. De egy ilyen semmiség miatt? Mik ezek az érézsek, amiket eddig soha nem éreztem még? 

Másnap reggel új erővel, és ridegséggel elindultunk újra a Kurogin Gauken iskolába. Mindenképpen ki akartam deríteni, ki vitte el a motorom és hol van. Ismét úgy érkeztünk a suliba, hogy épp a diákok és tanárok tartottak be.

      – Rin... – szólalt meg egy hang, de a tulajdonosa nem Ryu volt, hanem Takeda.
      – Szia... – köszöntem.
      – Moci...? – kérdezte.
    – Moci... – bólintottam.
      – Sok sikert.

Újabb barátjával találkozom, reggel. De talán addig jó, amíg nem ő. Az irodába érve, nem volt ott se Yamaguchi, se a Főnök tanár.

     – Hol van? – kérdeztem dühösen.
      – A motorod nincs itt... – mondta az egyik tanár.
     – Azt tudom. Hol van a Főnök tanár? – kérdeztem, megfogva a gallérját.
      – Nem mondom meg... – mondta nyafogva.
     – Most mondjátok el! – kiáltottam.

Már elegem volt, elegem volt ebből, hogy mindig járok ide be a suliba, és nem haladok előre.

    – De most, hogy megnézem, egyetlen egy tanár nincs itt: Yamaguchi-sensei. Hol van az osztálya?
     – Ha Yamaguchi-sensei-el akar találkozni, akkor először rajtam kell átmennie – mondta a tornatanár. Hős lovagot, akar játszani? Velem szemben?
     – Ó, igen?! – közeledtem felé, mire pattintottam és megijedt. – Hol van?
    – A másik épületben, a roncsoltban... - reszketett.

    – Könnyű volt... – mondtam.

El is indultam egyedül, elöl mérgesen. Megkapja még a magáét az egészért... Hogy így játszadozik velem, Rin Ashival!

 Nem volt nehéz megtalálnom a másik épületet, ott volt nem messze. És az osztály a földszinten... Szépen összefestve a falak. Delikvensek.. Tetszik... Becsaptam az ajtót, mire minden egyes szem rám szegeződött.

     – Rin... – állt fel Ryu.
    – Hol van? – kérdeztem.
   – Ki? – kérdezte.
     – Megkérem szépen, Miss Ashia, hagyja el a termet – mondta Yamaguchi-sensei.
   – Nekem ön nem parancsol – mondtam, és félrelöktem.
      – Azt mondtam, hagyja el az osztályt – emelte fel a hangját.
     – Á! Már kezd derengeni, honnan ismerem...
     – Mi? – kérdezte a tanárnő. – Sosem találkoztunk ezelőtt.
     – Talán magával nem, de egy ismerősével igen... – mosolyodtam, ha nem tévedek a diákjai nem tudják, hogy ki.

Láttam, ahogy meginog ettől a mondatomtól, otthagytam, és az osztályban körbenéztem. Sok srác csorgatta a nyálát, engem figyelve.

     – Hol a fenébe van?! – rúgtam el egy padot.
    – Kemény csaj... – suttogtak össze..
    – Rin, kit keresel? – kérdezte Ryu, elém kerülve.
    – A Főnök tanárt.
    – Nincs itt...
    – Ne viccelj... – mondtam.

Ekkor meghallottam, ahogy valaki remegve mondogat:

     – Biztos vagy benne, Ryu? – kérdeztem, és a nagyobb szekrényhez mentem, majd hátulról belerúgtam.

Mire kinyílt, és kipottyant belőle a Főnök tanár.

      – Ez a tanár hallgatózott... – mondta az egyik srác.

Ennyi is kellett, az egész osztály lázadozni kezdett.

    – Nem ezért van itt –ennyit kellett Ryunak mondania, kemény hangon, hogy egy kicsit visszahuzodjanak. Vezér! Szép!

    – Igen, igaza van, tőlem rejtőzött el – helyeseltem..
     – Én... én... kérem, Ashia asszony, ne bántson.
      –   Ne bántsam? Azok után, amiután kidobott tegnap... – soroltam, ő a földön mászkált hátrafelé. Én ridegen játszottam vele egy kicsit, közeledve felé. – Amiután kidobott, és ez történt...

Emeltem fel a pólóm a karomnál, és mutattam a bekötött részre.

     – Ezt ő tette? – kérdezte Ryu.
   – Tegnap kidobatott, és amikor ez megtörént egy üvegszilánkba kerültem – mondtam.
    – Te... – közeledett feléje Ryu, és megfogta a gallérját.
    – Mondja el, hol van a motorom, kinél van...
     – Nem tudom, nem tudom, annyit mondott, hogy az a személy, akit a világon legjobban utálsz. Azt mondta, hogy azon a helyen fog várni egy hét múlva, délután 4-kor.

Megdöbbenten hátráltam, és megtámaszkodtam a katedrában. Attól féltem, hogy itt ájulok el:

       – Ne! Ne... nem lehet, hogy ismét itt van...
       – Rin... – érintett meg Ryu. – Rin, jól vagy? - az érintése meleg volt megnyugtató. De nekem most mennem kellett!
    – Igen... most megyek... – mondtam.

De nem tudtam elmenni, mert valaki, Ryu, visszahúzott magához. Megfogta a derekam, és mélyen a szemembe nézett. Közel voltunk egymáshoz, túl közel, a háttérben a többiek ujjongani kezdtek.

      – Eressz el... – suttogtam inkább.
      – Miért mentél el az este, köszönés nélkül? Hogy köszönetet mondjak neked?
      – Nem mentettelek meg... – néztem el.
     – De... – mondta, és ekkor hirtelen...

Közeledett felém, és megpuszilta a szám sarkát. Tudtam ezt a játékot... Elmosolyodott, amikor elengedett, és visszaült a padjába. Aj... ez a fiú! Egy maffiával játszadozik? 

      – Megkeressük, kik voltak, akik megtámadtak. Már ma elkezdjük a keresést – mondtam.
     – Mi is segítünk – mondta Ryu.
     – Nem... túl veszélyes lenne...
    – Egyetértek Ryuval, mi segítünk nektek – mondta Hayato is, felállva.
     – Most, hogy tudja, kérem, hagyja el az iskola területét, és ne jöjjön vissza – bátorodott fel a Főnök tanár.
    – Nyugodjon meg, nem kell kétszer mondani – már már köptem a szavakat felé. Elegem volt tényleg ebből a játékból.
    – Rin... – szólalt utánam Ryu. – Mi is segítünk, és ez ellen nem lesz ellenvetés.

Elmosolyodtam, de ezt nem láthatta. Nem fordultam meg, nem mondtam semmit. Hiába vitatkoznánk, úgyis a maga fejét követné, ez tetszett. De akkor is, még többet kell gyakoroljak ma. Nem akarom, hogy miattam ismét bajba kerüljön. Nem tudom, pontosan, hogy miért, de ismét úgy éreztem, hogy a tegnap esti támadás is miattam volt.

Ryu:

Rin eltűnt a sötétségbe, nagyon ügyesen. De mielőtt eltűnt volna teljesen, észrevettem valamit a szemében. Ragyogott. De most nem azért, mert ámulatba ejtett, hanem mert könnyek gyűltek a szemébe. Igazi könnyek... De miért? Yankumira néztem… Nem, az nem lehet… vagy mégis?

     – Eressz el! – löktem el magamtól Yankumit, és saját lábamon próbáltam egyensúlyozni.
    – De segítek…
     – Hagyj…
     – De…
     – Azt mondtam, hagyj! – kiabáltam rá.

Kicsit nevetett is ez az érzés. Szóval lehet, hogy Rin féltékeny Yankumira… Legközelebb meg kell neki mondanom, hogy nincs semmi köztünk.

Anyám kicsit aggódva nézett végig, amikor meglátott. Apámat nem érdekelte, neki ez már egy szokásos látvány volt tőlem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, így is feküdtünk le.

Reggel egyedül voltam a házban. Nem bántam, legalább nem kellett végig hallgatnom anyám és apám hegyi beszédét, hogy ma nehogy bajba keveredjek. Reggeliztem, és már indultam is.

       – Ryu! – kiáltottak a srácok, és szökdécselve jöttek hozzám.
      – Mi ez a nagy boldogság? – kérdeztem egyszerűen.
      – Á, csak élvezzük a napot... – mondta Hyuuga.
    – Na persze… – forgattam a szemem..

De ekkor észrevettem, hogy Takeda nincs itt.

    – Elaludt, késni fog – mondta Hayato.
    – Ő sosem késik… – állapítottam meg.
     – Na jó, mondjuk el neki… – bólintottak a srácok. – Takedának tegnap este, miután elváltunk, randija volt egy Momoko-sulis csajjal – mondták egyszerre.
      – Aha… – mondtam, nem épp érdeklődve.

      – Fiúk! – jelent meg Yankumi ismét.

Erre mindenkinek eltűnt a mosoly az arcáról, és elindultunk.

      – Na de, fiúk… – mondta, ahogy elindultunk. – Az oszítok vagytok, köszönhetnétek is.
    – Kuss… – mondtam.

Ha tényleg miatta ment el Rin tegnap este, akkor egyelőre nem fogok beszélni Yankumival, amíg nem tisztázzuk Rin-nel. Egy felől tudom, hogy az én hibám is, de Yankumi hibája is.

     – Nem értem, miért mindig jelensz meg ott, ahol vagyunk… Csak tönkreteszed – mondta Hayato. – Tegnap este is.
     – Köszönetet kellene kérjetek azért! Az oszitok vagyok, mint mindig, megmentelek titeket.
    – De tegnap meg voltunk mentve két szuper csajtól, akik jól néztek ki, és elmehettünk volna talán egy randira is, ha te nem jössz… – mondta Tsucchi.

És ugyanúgy mérgesnek tűnt, mint én… Mi lehet ennek az oka?

     – Az Ashia család nagyon, nagyon veszélyes család, maradjatok távol tőlük – mondta Yankumi ismét olyan vezérhangon. Ismerné őket? Na jó talán ki nem ismerné? De valahogy úgy éreztem, itt ennél több van.
    – Nem te mondod meg, hogy kivel legyek és kivel ne… – mondtam a szemébe, és elindultam. – Olyan fárasztó vagy.
     – Ja… – mondták a fiúk. – Vajon Rin megint megjelenik a suliban? – kérdezte Hyuuga.
    – Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.
    – Tegnap reggel is megjelent, ismét a motorát kérve… – mondta. – Találkoztam vele.

Akkor tényleg neki a kiáltása volt…

    – És ezt miért nem mondtad hamarabb? – kérdeztem.
   – Elfelejtettem… – mondta lassan, majd befejezte egy vigyorral.

Idegesen kifujtam a levegőt. Akkor tényleg az ő kiáltását hallottam. Vajon mi történhetett? 

Az osztályba érve már ültem is a helyemre. Éppen az óra elkezdődött, amikor hirtelen nyílt az ajtó, és Rin jelent meg. A szemében tűz égett. Nagyon haragudott. A főnök tanárt kereste.

Én nem lepődtem meg, amikor elrugta a padot, már tudtam, hogy milyen heves is. Tetszik! PErsze, az nem tetszett, hogy ezt más is, hogy néz.

Amikor azt mondta, hogy ismeri Yankumit, és tudja, ki az, akkor nem aggódtam. Tőlem megtudhatja, hogy milyen harcos, milyen vezér Yankumi. Bár nem mondta ki az osztály előtt, de gondolom, tudja.

Aztán megkapta a főnök tanár urat, és játszani kezdett vele. Ez nem olyan játék volt, amit velem űzött az elején. Élveztem, tetszett... Amikor megmutatta a kötést a karján, nyilvánvalóvá vált, mi volt a kiáltás oka, amit tegnap hallottam.

Aztán, amikor átöleltem a derekát és provokálni kezdtem, nem érdekelt, hogy mindenki lát a háttérben. Egyszerűen csak megtettem. Pedig én nem ilyen vagyok. Provokáltam. 

Persze, hogy segítek neki elkapni azokat, akik este megtámadták. Nem hagyom egyedül, még akkor sem, ha csapda is lehetett. Pl. honnan tudták, hogy Rinék meg fognak jelenni? Egyszerűen láttam az én támadóm szemét, az arcát, ahogy elmosolyodott, és valamit motyogott, ami úgy hangzott: "Na végre, megjelentél."

A suli ezután hamar lejárt. Ami még a fejemben volt, az, amit mondott a főnök tanár: ismét megjelent az a személy, akit Rin utál, és ahogy láttam, talán fél is tőle. Na de legyen ami legyen, úgyis megvédem.

Furcsán vettem észre, hogy délután üzenetet kaptam Rintől, melyben az állt: "Ha tényleg akarsz segíteni, akartok, akkor gyertek a sulitok elé fél óra múlva." Erre már jelentettem is a csapatnak.

Fél óra elteltével már ott vártunk. Csak ő és Maimi volt ott.

     – Hát a nagyszájú? – kérdezte Takeda Chul-moo-ra értve.
     – Ő nem tud semmiről – mondta Maimi.
      – Nem is kell tudjon – mondta Rin, és rám nézett.

Örültem is ennek. Valamiért úgy éreztem, hogy szerelmes Rinbe Chul-Moo. Ha tudna ölni a tekintetével, akkor már halott lennék. Féltékeny volt rám… Láttam… Sokszor. 

     – És honnan kezdjük a keresést? – kérdezte Hyuuga.
     – Láttam a címerüket. Nem a mi negyedünkbe való. Akkor ismertem volna őket.
     – És akkor? – kérdezte Hayato.
     – Nincs sok hely, ahol lehet maffiacsalád. Tessék… – mutatott egy térképet. – Ilyen a címer... – mellette egy rajz volt egy címerrel. – Két csapatra oszlunk. Az egyik veszi a délkeleti részt, a másik az északnyugatit – magyarázta Rin. Látszott, hogy vezér volt. – Maimival menjen Hayato, Tsuchiya és Hyuuga – mondta. – Velem jönnek Ryu és Takeda.
    – Rendben – efgyeztünk bele.
     – Srácok, a miénk délkelet – mondta Maimi, és már intett is nekik.
     – Akkor miénk az északnyugat – jelzett, hogy kövessük.

Hiába szóltunk hozzá, valamiért nem szólalt meg Rin. Ezért nem is bolygattuk. Minden helyre elmentünk, de nem jártunk szerencsével. Már a tizedik helyet is megnézhettük, amikor megtaláltuk.

     – Ez az... – mondta Rin. – Fiúk, emlékeztek valamelyik támadó arcára? – kérdezte.
    – Én igen... – mondtam.

Ekkor meg is jelent. Hétköznapi embernek tűnt, de az arca ugyanaz volt.

     – Amikor jelet adok, akkor gyertek – mondta Rin, és felszökött a legközelebbi kerítésre.

Úgy egyensúlyozott a kerítésen, mintha macska lenne. Ámultan néztük Takedával.

    – Nem semmi… – füttyentett halkan Takeda.

Én csak bámultam Rint, ahogy cigánykerekezik, és elér az ellenség kapujához, majd beszökve lerúgja. Ez lehetett a jel, mivel én megindultam, ahogy Takeda is követett.

      – Mutasd, ki vagy... – mondta Rin, és felé fordította az arcát.

Aztán meglepődött.

     – Satoshi... – mondta ki Rin a nevét.
     – Ki? – kérdezte Takeda.
     – Az nem lehet… – de Rin nem válaszolt rá. Egyszerűen csak elbámult, csodálkozva. – Akkor erre értette...
    – Ki? És mit? – kérdeztem.
     – Most el kell menjek. Hívjátok Maimit, ő tudni fogja, mit kell tenni. Addig kössétek meg őket... – dobott egy kötelet hozzám. – Ha megjelennek többen, akkor ezzel fenyegessétek meg őket... – dobott két kardot is. Igen, kardot.
     – De... – kezdtem, de már ő el is tűnt.

Hogy-hogy erre értette? Ki? És mit pontosan?

Rin:

Nem hiszem el, hogy képes volt erre... Csak ne az legyen, amire gondolok. Csak ne azt akarta, amire gondolok. Futva tettem meg az utat hazáig. Mire is gondoltam? Honnan ismerem azt a srácot? Chul-Moo bandája... a barátai... Régebben bemutatott nekik. Volt egy társasága, egy másik maffia csapatból, sosem lehet tudni mikor kell segítség vagy beépített ember.

Nem hittem volna, hogy ilyenre vetemedhet. De miért? Most már értem, miért mondta, hogy nem akarom megtudni, mire képes. De mit tettem? Vagy mit tett Ryu?

A konyhába úgy törtem be, mint egy vihar, és ott találtam Chul-Moot, amint nyugodtan evett.

     – Hello, Rin, már ilyen hamar végeztetek? – kérdezte mit sem sejtve. Vagy talán sejtette, csak titkolta.

      – Magyarázd el nekem... – csaptam az asztalra, és egész testsúlyommal előre dőltem, egészen közel hozzá, alig néhány centire.

     – Mit? – kérdezte.

     – Te küldted a barátaidat Ryu-ra és a többiekre?

    – Talán... - mondta nyugodtan, mintha a legnormálisabb dolgot kérdeztem volna tőle.

    – De miért? – kérdeztem, miközben elfordultam tőle.

      – Mert elegem volt. Figyelmeztettelek, hogy állj távol tőle. Ha nem, jönnek a következmények – mondta. – Ez csak ízelítő volt... Ha tovább közeledsz hozzá, akkor...

      – És mi van, ha úgy döntök, járni fogok vele?

      – Ezt nem akarhatod... – mondta, a hangjában valami furcsa árnyalattal.

     – Miért? – kérdeztem.

      – Rin... – érintette meg az államat gyengéden.

     – Chul-Moo, nem értek semmit. Végre hagyj békén, és hadd éljek szabadon!

      – Tudod, ha apádék megtudják, hogy vele jársz, elküldenek...

     – Nem fognak – feleltem határozottan.

    – Rin csak át akar verni... – mondta, majd ellépett tőlem, és a hűtőnek támasztotta a fejét.

      – Nem a te döntésed, és nem is az övéké, hogy kivel akarok lenni – jelentettem ki, és el akartam hagyni a konyhát.

De akkor megszólalt:

      – Megölöm...

      – Tessék? – fordultam vissza hozzá döbbenten.

      – Megölöm. Saját kezemmel fogom megölni, ha nem szakítasz vele minden kapcsolatot... – mondta határozottan, de fojtott haraggal.

     – Nem tennéd meg – mondtam, most már egyenesen a szemébe nézve.

     – Azt csak hiszed. Attól, hogy tudsz verekedni, még nem vagy erősebb nálam – felelte. – Esküszöm, Rin, hogy meg fogom ölni.

     – De miért érdekel ez téged?! – kelltem ki magamból.

     – Az mindegy – felelte ridegen. – Csak vesd jól a fejedbe. Megölöm.

Ezzel elment. Az egyetlen szó, amit kimondott, visszhangzott a fejemben: "Megölöm." Nem, nem lehet Chul-Moo ennyire kegyetlen. Vagy mégis? Nem kockáztathatok... Beszélnem kell Ryuval.

Ryu:

Nem értettem Rin reakcióját, de hamarosan csatlakoztak Miamiék is hozzám. Aki jelentette a Maffia tanácsnak, hogy intézzék el őket. Nem nagyon értettem az elmagyarázatát. na jó, nem is voltam ott, inkább csak testben, de lélekben máshol kalandoztam. 

Hazaérkezve, nagy meglepetésemre apám otthon volt, de ez nem jelentett jó dolgot.

    – Ryu, beszélnünk kell... – épp a lépcsőn akartam felmenni, amikor végre megszólalt.
Megfordultam és megálltam a lépcső szélén.
    – Mit akarsz? – kérdeztem.
   – Megtiltom, hogy találkozz még Rin Ashia-val.
    – Honnan tudod? – kérdeztem.
És ekkor elővett egy mappát, majd elém dobta, a mappából képek estek ki, amelyeken én és Rin voltunk a mai nap, és amikor Fumihiko le akarta lőni Rin-t.
    – Te kémkedsz utánam? – háborodtam fel.
    – Ha nem akarsz megint elmenni, akkor maradj távol Rin Ashia-tól. – mondta. – Vita lezárva.
Ezzel már ment is ki. Én mérgesen felmentem a lépcsőn és bementem a szobámba, hangosan becsapba az ajtót. Nem tilthatja meg nekem, hogy Rin-nel találkozzak, nem csinált nekem semmit. Mérgesen leültem az ágyra. Hogy elküld? Pfff... eddig se érdekelte mi van velem, most mi változna? Mit gondol, hogy hirtelen így parancsolhat nekem?

Ekkor hirtelen megszólalt a mobilom kijelzőjén Rin. Elszállt minden haragom erre, és felvettem.
    – Hallo? – kérdeztem bele.
    – Ryu, gyere a főparkba egy óra múlva, ott várlak. – ezzel le is tette.
Nem hosszú kommunikáció, de engem nem érdekelt most. Az érdekelt, hogy látni akar. Vajon miért? El akarja mondani, hogy ki küldte ránk a támadókat? Bármi is legyen az, ott a helyem, és nem fogja apám megtudni... biztosíthatom arról...

Az egy óra hamar letelt. Azon vettem észre, hogy már indulok is. Anyámnak nem mondtam semmit, ő sem kérdezett semmit. 

A főparkba már Rin várt. Feszültnek tűnt, futva érkeztem meg, lihegve álltam meg előtte, két kezem a térdemre rakva, és meggörbült háttal.
     – Miért hívtál ide? – tértem a lényegre, tudtam, hogy nem akarja, hogy köntör falazzak és én sem akartam. Tudni, akartam most.
   – Ryu, nem találkozhatunk többet, nem beszélhetünk többet, felejts el. Felejtsd el, hogy valaha megismertél, hogy valaha együtt aludtunk, hogy valamikor megmentettelek, töröld ki a számom, mindent felejts el, ami rólam van. – csak úgy jöttek a szavak.
     – Tessék? – kérdeztem.
    – Kérlek, Ryu, a te érdekedben, felejts el... – megfogta kezem, majd lassan elengedett.
Ismét szemei megragyogtak, sírni készült, és én nem tudtam semmit sem tenni ellene. Csak álltam ott meglepetten, ez az igazi Rin volt, az, aki az első éjszakán. Meglepetten néztem, ahogy távolodik. Utána akartam menni, de a lábaim nem mozdultak, mintha földbe gyökereztek volna.

Bő 10 perccel később, elindultam, de nem haza, csak vándoroltam... Nem, az nem lehet, hogy most épp valamelyképpen elszakította magától... én nem tudom elfelejteni... én még akarok vele találkozni.

Egy alagúton mentem keresztül, amikor beleütköztem egy meberben. Nem érdekelt, mentem tovább, újra a veszélyes Ryu voltam, aki egykoron amikor a barátaitól elszakadt.:  

    – He, öcsi, nem kérsz bocsánatot? – jöttek nekem 4-en is.
De nem szóltam semmit, csak tovább mentem. Ekkor az egyik elnevette magát és felém fordult, majd meg akart ütni, de kiszabadultam szorításából és én ütöttem meg. Erre, mint az egészen, megtámadtak. Nem adtam, fel küzdöttem velük. Ütöttek, rugtak, de én sem kíméletem őket. Rin simán elverné ezeket... én... én pedig... oda kerültem, hogy megvertek az utcán, amikor már elegük lett belőlem. Aztán, amikor erő gyűlt belém, felálltam és elindultam egy rét felé, nem egy park felé. Elkezdett esni az eső is... térdre rogytam és kiáltozni kezdtem:

     – Miért?!

Órák hosszan ültem ott egy szobor sarkában, megázva... Sírni kezdtem, könnyek szöktek szememben, és sírtam, mert elveszítettem valakit, akivel olyan érzések ébredtek bennem, mint eddig még soha senki mással. Még meg sem próbáltam, hogy megkérjem, hogy együtt legyünk... Majd amikor későre járt, felálltam, de szédelegtem, és... világ sötét lett...