4.rész Aggódni

 Életem értelme

4.rész Aggódni

Hayato arcán látszott az izgalom, és várta a magyarázatom, vagyis igazából azt várta, hogy minden szaftos részletet meséljek el neki. De sajnálatos módon csalódnia kellett és gondolatait elkellett kergessem, így elmondtam az igazat. Persze hitt nekem, de látszott az arcában az "aha..." is. Figyelni fog, az biztos. Aj, vajon mit fog mondani legközelebb, amikor Rin is itt lesz? Már félek is előre.

Végül elindultunk a suliba. Nekem az eszem mind Rin-en járt, vajon most mi lehet vele? Ő jár suliba? Vajon mit szóltak a szülei, hogy reggel tért csak haza? Vajon megbüntetik? És ha bántják? Nem... nem hiszem... maffia ide vagy oda, biztos vagyok benne, hogy nem bántanák a szülei. 

     – Ryu... – szólított meg Hyuuga.
Egy ideig meg volt hülve, de ő is a bandánk tagja, ezért örültünk, amikor újra találkoztunk, és persze a fiúk rögtön le is támadták a legújabb fejleményeket, hogy mik is történtek leginkább az útobbi napokban.

   – Tessék? – fordultam felé.
   – Mi van veled, haver... épp arról beszélünk, hogy az Ara High megint lecsapott, és te meg mintha nem is lennél itt – mondta értetlenül.
   – Hagyd, Hyuuga, van min gondolkozzon most... – nézett rám Hayato kaján vigyorral. Persze erről most nem tudja fogni a száját. Ah! Tudtam, hogy ez lesz.
   – Miért, mi történt? – kérdezték a srácok.
   – Nem hiszitek el, kit láttam reggel Ryu lakásán – kezdte.
   – Csak nem... - kerekedtek el mindannyiuknak a szemei, a felismerés forgatágban.

    - Sziasztok! - de nem tudták befejezni a gondolat mentet ugyanis, Yankumi ugrott mögöttünk fel.

Most először örültem, hogy megjelent a semmiből.

 – Sssss... egy szót se... – néztem Hayato-ra és villámokat löveltem felé szemeimmel.
   – Ha nem lesz Yankumi, majd úgy is megtudjuk – mondta Takeda vigyorogva.

Nem is gondoltam másra és nem arról volt szó, hogy nem bízük bennük. A barátaim, persze, hogy bízok bennük és tudom, hogy akármit is gondolnak, poénkodnak, nem fogják tovább adni és pletykát terjeszteni belőle.

Amint utolért minket Yankumi, mi gyorsabb tempóra válltottunk. Megint kirekesztettem magam a külvilágból, és a telefonom néztem... azt a számot, amihez oda volt írva "Rin". Talán fel kéne hívjam... És megtudjam, hogy minden rendben van-e... Az ujjam oda oda csuszott a nevéhez, de mégsem nyomtam meg.

A suli unalmas volt, nem nagyon figyeltem az órákra, mint általában, de most teljesen elrekesztetten. Ennek pedig egy személy volt az oka, még pedig Rin. Előttem volt, ahogy látszott a karcsú dereka, ahogy az este magamhoz ölelhettem, ahogy a közelemben lehetett, ahogy az ajkam sarkát megpuszilta. A kezem oda tettem, és becsuktam a szemem. Éreztem, hűvüs, mentonos lehelletét, testének melegét, mintha most is itt lenne előttem én... Amikor kinyitottam, Hayato nagyképű vigyorával találtam magam szemben, ami azt jelentette "én megmondtam" és "tudtam én". Gyorsan elnéztem, és ismét a gondolataimba merültem. Végül már csak arra ébredtem, hogy vége a mai suli időszaknak.

Elindultunk a fiúkkal az arkádába. Általában mindig oda szoktunk menni egy nap végén. Hayato nagy lelkesedéssel mesélte a ma reggelt a fiúknak, amit én csak fej rázásokkal erősítettem. Persze, hogy itt az ideje, hogy elmesélje a dolgokat. Már épp csak egy utca választott el az arkedtól, amikor hirtelen valaki nekem futott. 

Amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy Rin az. Zihálva nézett körbe... valami vagy valaki üldözte, ez nem volt kérdés. Hiába kérdeztem, nem mondott semmit, de aztán megláttam a karjain a sebeket. Talán mégis bántották, mert tegnap este nem jött haza? Futott át az agyamon. De erről sem mondott semmit, hiába kértem, hogy mondja el. Ezután megjelent egy csapat rendőr, és elfutott. A többiekkel összenéztünk és rögtön tudtuk, hogy mit kell tennünk. Leállítani a rendőöket. Elkezdtük lökdösni egymást, így a rendőrök útját álltuk és nem tudtak elmenni. No meg a kötelességük sem engedte, muszáj volt megállniuk, hogy rendet teremtsenek. Ami nem volt nehéz, hiszen az egész amit csináltunk csak egy színjáték volt. Szerencsére nem vitték be, sőt el is felejtik ezt, bár egy kis dorgálást azért kaptunk. Valamiért fontosabb volt nekik elkapni Rint. Annyit remélhettem, hogy elég időt szereztünk neki, hogy elbújjon.

   – Vajon miért kereshették Rint? – kérdezte Hayato.
   – Nem tudom – válaszolta Takeda is értetlenül

Belegondolva, talán mert maffia? Lett volna valami gond? Biztos, hogy nem kedvencük a rendőröknek. Amint beértünk rögtön lefoglaltunk egy asztalt és biliárdozni kezdtünk. A fejemben vissza vissza kuszott ez az egész nap. Mi történt? Miért? Mi volt az a seb? Miért menekült a rendörktől? Mi történt pontosan?

   – Ryu, tudjuk, hogy aggaszt, de ne félj, a világ legjobb maffia harcosa nem adja fel könnyen – mondta Hayato, megpaskolva a vállam.

Tudtam, mindezt tudtam, de mégis csak egy lány, egy védtelen nő... Éjfélkor érhettem haza. Mindig így elhúzódott. Éppen ekkor tombolni kezdett a vihar is. Aggódni kezdtem. Azt mondta, senki sem tudja, hogy fél a viharban, akkor most egyedül van és fél... Gondolkodás nélkül kaptam elő mobilom és ezúttal határozottan nyomtam meg a nevét, hogy felhívjam. Elég hamar felvette, és amikor beszélgetni kezdtünk, úgy hallottam, lenyugszik, megkönnyebbül. Amitől engem is átjárt a nyugalom. Amikor azt mondta, hogy szeretné, ha ott lennék, valahogy mintha nem is tudom, valami átszakadt volna bennem, nagyon boldog voltam, felülmúlhatatlanul. Nem tudtam nem mosolyogni. Jól estek a szavai. Nem volt kérdés, hogy én is ezt akarnám. Hiába kérdeztem ismét rá, hogy ki tette azt vele, nem felelt, csak hogy egy ember... Bárki is legyen az, ha a kezem közé kerül, akkor nem könyörülök. Megbánja, hogy kezet emelt rá! Olyan hirtelen tette le, hogy még el sem búcsúztam tőle. De örültem, hogy segíthettem, mégis lenyugodott a vihar miatt. Én is nyugovóra tértem.

Másnap szokás szerint a srácokkal találkoztam, és együtt indultunk el a suliba.
   – És mi történt? – kérdezte Hayato. – Nem beszéltél Rinnel...
Persze, nagyon jól ismert, és tudta, ha aggódom valamiért, akkor azt valahogy csak kiderítem.
   – De... – adtam meg magam.
   – És... és... és? – kérdezték a srácok.

    - Úgy látszik, hogy a város lakói félnek tőlük, és a rendőrök üldözik őket. Ha valami rosszat tesznek, akkor börtönbe kerülnek. Valami ilyen alkut kötöttek. És tegnap összetűzésbe került egy emberrel, ezért üldözték a rendőrök – meséltem.

    - Hűha... nem semmi csaj – mondta Hyuuga.

    - És a horzsolás? – kérdezte Hayato.

      - Annyit mondott, hogy egy ember volt, akivel tegnap találkozott – mondtam.

Ez volt a vég szó, ugyanis  bementünk a suliba. A mi részünk távol volt a rendes diákoktól, akiket legalábbis így mondják hozzán képes, egy lerombolt, még nem javított szárnyba helyeztek, amit összedekoráltunk és felforgattunk. Leültünk a szokásos helyünkre az osztályban hátra, és zaj is kerekedett szokásosan. Yankumi jelent meg nagy mosollyal, felolvasta a névsort, majd elkezdett a táblára írni. Hirtelen nagy zaj támadt a folyosón:

    – Mi ez a zaj? – mozgolodott mindenki
    – Csend... figyeljetek ide...

Ekkor nyílt az ajtó, és a segédje, a főtanárnak jelent meg.
    – Yankumi, Mr. Sawatari hivat most rögtön – mondta.
    – Mi történt, Inuzuka tanár úr? – kérdezte Yankumi.
    – Megtörtént, amitől félt a főnök tanár... – mondta. – Itt van...
    – De mégis ki? És miről van szó? – kérdezte Yankumi.
     – Á! Túl sok a kérdés, csak gyere... – mondta, és magával húzta.

Mindenki összenézett, tudtuk, mi lesz ezután... Kimentünk a hátsó bejáraton, és felmentünk a tetőre, ahonnan kukkerrel néztünk mindent. Vagy húszan lehettek a kapuban, nagyon durva embereknek látszottak. Ekkor a tömeg élén megláttam... Rint... Gyorsan kivettem, akinek a kezében volt a kukker, és belenéztem. Tényleg ő volt.

     – Húha... milyen keményen néz ki Rin, mégis milyen jól... – mosolyodott el Takeda.
     – Az ott Rin? – kérdezte Hyuuga.

Bólintottunk, de nem értettem egy dolgot: mi történhetett?... Lefutottam a lépcsőn, tudni akartam... Persze utánam jöttek a többiek is. De mire leértünk, már nem voltak ott, gondolom, az irodába mentek talán... Arra kezdtünk szaladni. Nem kopogtattam, mint egy vihar, úgy törtem be... Mindenki ránk figyelt.

    – Ti?! Azonnal menjetek vissza az osztályba! – mondta a főnök tanár meglátva minket.

Előtte ott volt Rin, és körülötte az a sok ember. Ott volt Chul-Moo is és Maimi is. Először Rin látott meg, meglepődött, de aztán gondolom, rájött az egyenruhámból, hogy mit is keresek itt.
  – Fiúk, menjetek vissza... – mondta Yankumi hozzánk lépve.
   – Nocsak, ki van itt... – kezdte Chul-Moo. – Azok a megmentők. – közeledett felénk, kihuztam magam.

Takeda keményen tartotta a pillantását.
    – Ja, várj, most már értem: a tanár mindenhova el kell kísérjen titeket... jaj, dadus kell nektek... – nevetett el magát, mindannyian morrogni kezdtünk rá.
    – Chul-Moo, nem azért vagyunk itt... – szólalt meg Rin.

Arca rideg volt, kemény, vezérhez méltó... Nem féltem tőle, tudtam, melyik az igazi énje, de úgy látszott, a főnök tanár tart tőle. Chul-Moo meghajolt, bocsánatot kérve.
  – Rendben, tárgyalhatunk, ha ez a sok ember kimegy innen – hadovált a fönők tanár, igyekezve nem kimutatva félelmét.

Rin intett, és Maimi, meg Chul-Moo kivételével mindenki kiment.
  – Fiúk, menjetek innen... – mondta Yankumi.
  – Nem... – vágtam rá.

Rin felsandította pillantását egy percre, mintha egy kis mosoly bújkált volna ajkaiban, ami miatt még jobban tartottam, hogy innen nem mozdulok, majd újra a főnök tanár felé nézett.
    – Adja vissza a motorom.
   – A motorját? – lepődtünk meg a srácokkal.

     – Igen, tegnap összefutottunk vele, ott ahol a motromat parkoltam, ami már nem volt ott. Bevallotta, hogy evlitte. – mondta.
Most már értettem, kivel volt összetűzése... várj... ekkor eszembe jutottak Rin szavai: "Egy ember tette, akivel ma találkoztam..." visszhangzott... nem, az nem lehet, hogy úgy horzsolta volna a főnök tanár. Vagy mégis... dühös lettem.
      – Maga volt?! – kezdtem közeledni a főnök tanár felé.
Félte tőlem is, nem kérdés. Bár igyekezett felettünk gyakorolni hatalmát, attól nem tudta elrejteni, hogy delikvenseitől igen csak tart és fél.
    – Odagiri... fejezd be... – ment hátrébb, míg el nem érte az iroda asztalát.
    – Mondja meg...
     – Ryu! – próbáltak leállítani a fiúk.
   – Ön bántotta Rin-t?! – megfogtam a gallérjától.

Már a tanárok is engem próbáltak leszedni.
    – Ryu, elég... – szólt meg egy szelíd hang közvetlen mellettem.
Rin előttem állt, és kezét a mellkasomra tette, ezzel lökve, hogy menjek hátrébb.
    – Nem bántott... – mondta.

Akkor vajon ki volt?
    – Ja! Már értem, erre értetted? – jött mellénk Chul-Moo, és emelte fel Rin csuklóját, amelyen a horzsolás volt.
    – Chul-Moo... – szólt rá Rin.
    – Én tettem... – mondta ki.

A düh ismét átvette a testemet, és farkasszemet néztünk egymással. Hogy bántotta, hisz a jobb kezének tekinti...
   – Hogy... – de közbevágott
   – Harcoltunk, gyakoroltunk, még valahogy mondjam neked? – kérdezte gúnyosan.
    – Egy pillanatra elgondolkoztam, és rám támadott, nem az ő hibája... – mondta Rin, de mintha nem akart volna a szemembe nézni.
    – Odagiri, menjetek... – lökött el Yankumi.
     – Rendben, Mr. Sawatari, tárgyalhatunk, de innen mindenki ki megy, minden tanar segelye, kiveve Miss Yamaguchit es az osztályát.-mondta Rin.

   -De nekik orájuk kellene legyen, nem parancsolhat nekem... -mondta,

   -Sajnálatos modon hallom ezt - elindult az ablakok fele.

Hirtelen a szoknyáját felemelte combjáig és megvilogott benne egy kis tok, amiben egy kés lapult. Minden fiú fantáziája beindult, az enyém is. Sőt kicsit féltékeny is voltam, hogy más is látja ezt.

   -Ne ....ne....ne...merjen fenyegetni, hivom a zsarukat. - már emelte is fel a telefont.

Ekkor kezem előre mozdult és magállittotam mielőtt tárcsázni tudta. Hirtelen Chul-Moo megköszörülte a torkát, Rin rá nézett , majd bolintott. Nem értettem ez mire volt.

   -Rendben, akkor mindenki ki megy innen, még a két legjobbjaim is.-mondta Rin, megtámaszkodva az iroasztalban, és farkasszemet nézve a főnök tanárral.

A főnök tanár csak bólintott, ezzel Rin csak pattintott és Maimi, valamint Chul-Moo már mentek is ki.

Én megidőztem egy kicsit, Rin egy biztató mosolyt küldött felém és bólintott, hogy menjek csak vissza órára. Mindenki kijött, csak a főnök tanár és Rin maradt bent. A tanárok csendben hallgatoztak az ajtóban, féltették a főnök tanárt. Yankumi addig is minket próbált elküldeni, de én nem mozdultam innen, míg Rin ki nem jön. Ott akartam maradni és megvárni, míg valami magyarázatot ad, hogy pontosan mik is ezek az edzések, és mi történt, ha olyan jó.

Chul-Moo gúnyosan tekintett rám, és mondta, hogy hallgassak a tanáromra és menjek vissza.
Végül elindultunk, bár nem az ő szavára, egészen ki az épületből, ott viszont megálltam.

    – Mi is maradunk... – mondták a fiúk.
     – Nem, Yankumi bármikor visszamehet, ha sokan hiányzunk, észreveszi – mondtam, elbújva a lépcső alján.
     – Rendben, de én akkor is maradok. Fiúk, ti visszamentek – mondta Hayato. – A legjobb barátod vagyok, nem hagylak cserbe – mosolygott felém
    – Dehogy, mi is maradunk, Yankumi nem fog keresni, és egyhamar csak nem jön onnan el – mondták a srácok, és mellém bújtak Hayatoék is. Viszont a többiek visszamentek.

Vártuk a legjobb pillanatot, amikor kijönnek. A kapuban ott volt a nagy csapat, valamelyik olyan durvának és keménynek nézett ki, még nők is. El sem hittem, hogy Rin parancsol nekik. Nem ijedtem meg, csak meglepődtem. Elképszető! Kb. öt perc telhetett el, amikor Chul-Moo és Maimi megjelent. Elindították a csapatukat, majd megjelent Rin is. Kemény arca volt, rideg, kegyetlen, a szél megfújta a haját, és ámulatba estem. Tényleg nagyon jól nézett ki! Elindult a többiek felé, ekkor én elé léptem, de mielőtt megszólítottam volna, elfutott.

Chul-Moo és Maimi csak ott álltak. Nem érdekelt semmi, odamentem, követve engem a fiúk is:

     -     Rin, hova ment? – kérdeztem.

     - Odagiri, te nem mentél vissza az osztályba? Vigyázz, mert nem szabad lógni... – mondta Chul-Moo gúnyosan.

Komolyan, már idegesített ez a srác.

    - És te nem lógsz?! – vágtam vissza.

      - Mi nem járunk suliba. Első év végén mindenki felhagyott a tanulással, még Rin is – mondta.

Szóval ők nem járnak suliba. Mert maffiák?

     - Chul-Moo, hagyd már abba – mondta Maimi. – Megjelent egy maffia család, és Rin nyomozni ment utánuk – mondta.

Legalább Maimi kedves volt, bár láttam valami furcsát a szemében, amikor rám nézett. Hízelgő mosolyt küldött, de nem olyat, ami azt árulja el, hogy szeretne vagy valami, hanem valami olyat, ami arra utal: „Tudom én.”  

    -   Már rég elment Rin, utána kellene menjek – mondta Chul-Moo. – Sosem szokott eddig elmenni, hisz csak ide ment a túlsó utcába.

    - Talán igazad van, meg kellene nézzük...

De ekkor nagy pisztolylövés hallatszott, onnan, ahol Rin volt:

     - Rin!...