19.rész Jobb kéz

 

Életem értelme

19.rész Jobb kéz

Ryu:

Másnap a suliba érkezve kész voltam kérdőre vonni Yankumit. Nem tudtam, mi ez az egész, mi volt, és szerencsére komoly baj nem történt, de akkor sem tudom, miért szól ebbe bele. Amihez egyáltalán nincs köze.

     – Üdv, srácok! – toppant be, de a hangulat komor volt.

A srácok utat engedtek nekem... Oké, szinte Hayatón kívül a többieken akik ott voltak velünk, mások nem igazán tudták, hogy mi ez az egész, miért is akarok beszélni Yankumival, de elég volt az, ha ki akartam oktatni, csak tegyem.

     – Történt valami? Na, mi ez a hangulat? – szökkent elénk.

        – Yankumi... – felhúztam a szemem és komoran ránéztem. – Beléd meg mi a fene ütött? Nem hiszem el, hogy a hétvégi dolog megtörtént.

      – Oké, figyelj, Ryu, én csak… aggódom érted.

       –   Aggódsz értem? Kösz, de nem kell. Van elég így is, aki aggódjon értem! – álltam fel. – Nincs közöd ahhoz, hogy kivel vagyok még mindig. És soha nem is lesz!

      – Én tudom, csak…

      – Ryúék ezt már felvállalták, nincs visszaút... – szólt közbe Hayato. – Rin szülei elfogadták, és Ryu szüleivel is kezdeni fognak valamit. Legalább te, Yankumi, ne szállj rájuk. Nincs jogod erre.

       – Aggódsz értünk, oké, tök jó fej osztályfőnökünk vagy. Ilyen még nem volt, tisztelünk, becsülünk, de a saját magánéletünkből maradj ki. – szólalt meg Tsuchii.

Ezen azért meglepődtem. Persze, nyílvánvaló, hogy az én pártomat fogják.

      – Oké, oké. – tartotta fel a kezeit. – Tudom, tudom. És mint hétvégén is említettem, megbizonyosodtam róla, hogy Rin komolyan gondolja. – állapította meg, majd visszafordult a katedrához. – De attól kérlek, vigyázz magadra. - megállt, de nem fordult vissza hozzám úgy mondta.

Forgatva a szemem visszaültem a helyemre. Minden rendben lesz, tudom. Valahogy apámék is el fogják fogadni ezt az egészet, és akkor Rinnel nem lesz több akadály. Mi ezt felvállaltuk, erősek vagyunk, és már eldöntöttem, hogy bármi legyen, én kitartok, ott leszek mellette és megvédem. Együtt, együtt létrehozunk egy világot, ahol majd nyugodtan ketten élhetünk. Erősebbé válok, és résen leszek. Meg fogom védeni!

Rin:

       – Szóval erre kért apád? – Másnap reggel a kertünkben ültünk Miamival.

         – Igen… – tekintettem fel az égre. Ryuék most suliban vannak, ugye? – Persze, nekem is hiányzott Chul Moo, az egyik legjobb barátom, és nem tetszett, hogy nem beszélünk. De ő kezdte, ő hívta Ryuékra azokat a srácokat, és elvártam volna, hogy bocsánatot kérjen.

       – Értem. Hát igen, ez igaz. Beszélni fogsz vele?

       – Igen. Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha ketten megyünk járőrözni ma, és beszélgethetünk. Ő is kiadja, én is kiadom. Aztán holnap megyünk a srácokkal találkozni. Nekem Chul Moo fontos, a jobb kezem, és szükségem van rá. Mindig ott volt, védte a hátam, bátorított, és amikor szükség volt, azonnal rohant. Tudom, hogy neki is számítok, és meg tudjuk ezt oldani. Rá fog jönni, hogy amit tett, az rossz.

      – Szerinted nem fog összekapni Ryu és Chul Moo? – Igen, ez már az én fejemben is felmerült, nem is egyszer.

      – Erre én is gondoltam, de megbeszélem Chul Moonal, hogy ne húzza ki a gyufát. Ryu gondolom az elején meglepődik és kicsit morogni fog, gondolom, féltékeny rá... de majd lenyugtatom.

         – Elég könnyen veszed. De nem tudhatod, mit rejt egy férfi szív. Ezt hagynod kell úgyis, hogy egyszer ők intézzék el.

       –   Micsoda költői beszéd. – néztem a barátnőmre. – Hogy ők intézzék el? Mégis mit? Amúgy sem értem, miért vannak így ki egymásra...

Miami felkelt és rám mosolygott, de ez a mosoly olyan típusú volt… hogy… te kis butuska. Mint amikor egy gyerekre néznek, hogy olyan aranyos, ártatlan vagy. Felhúztam a szemöldököm.

        – Mint mondtad, Ryu féltékeny, Chul Moo meg Ryura az. Szerintem azt érzi, hogy elveszít.

        – Chul Moo? Mégis mire? Barátok vagyunk… mindig is azok voltunk, és remélem, mindig is azok leszünk. Szeretem Ryut, megjelent a képben, de attól nem vette el a helyét.

Miami nem mondott semmit, csak tovább mosolygot Most komolyan, mi ez az egész? Felsóhajtottam.

       – Amúgy tervezel valamit? Mármint te és Hayato? – Az esti beszélgetés jutott eszembe Ryúval, Hayato nem úgy tekint Miamira.

Este ezen is gondolkoztam, fogalmam sincs, hogy mit tegyek, mit kellene mondjak. Miami a kis tóra tekintett, ami előttünk volt, majd háta mögött összekulcsolta a kezét.

         – Azon gondolkodtam, hogy elmehetnénk a vidámparkba. Nincs kedved egy páros randira? – Meglepődve tekintettem a barátnőmre.

       – Páros randi?

       – Hát... általában, ha találkozunk, akkor mindig ott vannak a többiek is. Ami nem baj, mert szeretek velük lógni. De jó lenne szórakozni vele... pl. a biliárdozáskor is ketten. Azért meg amúgy mellékesen gondolkozok, hogy kapd vissza. – Kiöltöttem rá a nyelvem. – De biztos nem jönne el, ha én kérem meg, hogy legyünk ketten. Vagy nem merném neki megmondani. De pl. ha jönne Ryu, biztos, hogy belem enne.

Miami... álmodik, tervezget. Ezt le kellene rombolnom?

Ajkamba haraptam... Miami reményteljes tekintettel várta a válaszom. De tényleg, nem tudhatjuk, ha az idő elteltével nem fognak megváltozni Hayato érzései... talán tényleg csak egy kis együtt töltött időre van szükség.

        – Oké, benne vagyok. – Mosolyogtam. Majd valahogy Ryuval elkeveredünk a tömegbe, kettesben hagyva őket, és ki tudja. Miért nem lehet még egy kis időt adni nekik? Az emberek érzései változhatnak, ha úgy van. 

        – Apád mondta, hogy beszélni akarsz velem. – Jelent meg mögöttünk Chul-Moo.

         – Igen... – Álltam fel, és néztem napok után először a szemébe. – Van kedved járőrözni? Ketten? – Mosolyogtam rá.

          – Apád küldött rám, mi? Nem kell a sajnálatod... – Fordult is meg.

            – Mi? Várj! – Szökkentem elé. – Oké, apám beszélt velem, de... de ha nem lennél ennyire makacs, már rég minden visszaállt volna a régi kerékvágásba.

       – Hogy én makacs? Szerintem te is ugyan annyira makacs vagy. De oké, menjünk járőrözni... – Lerázta a kezem, ami időközben a karján volt, és bement a házba. – Megyek, elkészülök.

           – Hogy én makacs? Pfffu... – Mondtam, Miami közben hátunk mögött mosolygott. – Mi van?

         – Semmi, menjetek. Majd később beszélünk. – Ölelt meg, majd elindult kifelé.

Felszaladtam a szobába, hogy én is elkészüljek. Végül elindultunk a városba körbenézni. De csak sétáltunk és sétáltunk... meg sem szólalt.

       –  És... mi újság veled? – Próbáltam megtörni a csendet végül én.

      – Azt várod el, hogy bocsánatot kérjek? Nem fogok... még mindig őrültségnek tartom ezt az egészet. És mindig is annak fogom tartani. Az a srác nem közénk való, nem ebbe a világba való...

           – Ne, kérlek, ne kezdd már megint... – Néztem rá. – Mi ezt már felvállaltuk, és megbeszéltük, hogy igyekszünk mindent megoldani.

          – Tényleg képes vagy bevonni civileket ide? – Állt meg velem szemben, olyan tűz égett a szemében, amit soha nem láttam még. – Jaj, bocs, képes vagy, hiszen már hetek óta jártok, nem? – Zsebre vágta a kezét, és tovább indult.

       – És? Mondd meg, mit tegyek? Mit tehetnék, amikor már beleszerettem?! – Kiáltottam utána.

       – Az én lelkemen nem fog száradni semmi. – Nem fordult meg, csak ennyit mondott, és tovább ment.

Miért ennyire pesszimista? Oh, komolyan!

Ryu:

        – Az Ara Highosok elég merészek, ha tegnap megjelentek. – A tetőn voltunk, és beszélgettünk a srácokkal. – Nem kellene tartanunk tőlük?

       – Tőlük tartani? Már minek, hiszen erősebbek vagyunk náluk. – Cáfolta meg Hayato.

     – Nem arra értem, hanem hogy rászállnak a csajokra. – Igen, ezen én is gondolkodtam már. Persze tudom, hogy előbb lesz nekik bajuk, mint Rinek, de azért lejátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha valamit tervelnek? Most már tudják, hogy mi a gyenge pontunk.

          – Én inkább Miami miatt aggódok. – Szólalt meg Tsuchi, térdeit szorosan magához ölelte. – Erős ő is... de tegnap mintha lefagyott volna. Remegett, és megijesztette az a helyzet.

         – Én szerintem nem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi történt vele...

       – Vagyis? – Láttam, ahogy Tsuchi összeszorítja öklét.

        – Csinos és gazdag lány, szerintem nem először szálltak rá, nem először volt zaklatva fiúktól. Így azt gondolom, hogy azért rémült meg annyira, mert emlékeket idézett fel.

Ezen azért meglepődtem. Hayato elemzett egy lányt, egy történést, és úgy tűnt, elég jól is megismerte a helyzetet. Ilyen még nem volt. Ez különös. Talán mégis van ott valami, ami Miaimihoz kötné?

        – Talán igazad van. – értettem vele egyet – De mi azért vagyunk itt, hogy megvédjük őket. – Vigyorogtam Tsuchira, mert láttam, hogy nagyon zavarja, hogy nem tudhatja, mi történt Miamival. – Igaz, hogy sokkal veszélyesebb dolgokkal kell szembenéznünk, így legyünk a hasznukra, és álljunk szembe azzal, amivel mi tudunk. Váljunk erőssé, és majd egy nap álljunk ott mellettük. – Álltam fel, és tekintettem az égre.

        – Ryu... – Lepődtek meg a fiúk.

Valójában igen, én is meglepődtem magamon. Hát igen, úgy tűnik, valóban megváltozik az ember, mikor szerelmes. Az életedbe belép egy személy, akit meg akarsz védeni, akit nem akarsz látni sírni, szenvedni, azt akarod, hogy megoszthasd vele a terheket. Ő lesz a világod legfontosabb személye. És innen már nincs visszaút, ott kering folyamatosan benned, előtted, nincs szükséged senki másra, csak rá. Alig várom, hogy találkozzak holnap Rinnel.

Rin:

A kisebb vita után ismét szótlanságba burkoloztunk. Be kellett valljam, ez zavart. Az egyik legjobb barátom, akivel annyit hülyültünk, beszélgettünk, akivel közösen edzettünk, fejlődtünk, most meg sem szólal. Nem látja be, hogy amit tett, az rossz...? Neki ennyit ért a barátsága? Nem hittem, hogy ennyi ekkor éket tud kötni belánk. Azt hittem örülünk egymás boldogságának.

      – Rin... – állt hirtelen meg Chull-Moo.

        – Mi az? – csendre intett, és ekkor kisebb reccsenésekre, zörgésre lettem figyelmes. – Valaki van itt? – suttogtam.

     – Légy résen!

       – Mindig az vagyok – mondtam kicsit fölényesen. – Te ne légy az utamba! - ropogtattam meg az ujjaimat.

     - Pfff... ugyanazt akartam mondani. 

Végre... végre napok óta először felnevetett, és olyan hangulat volt közöttünk, mint régen. Ebben a pillanatban hatan szökkentek elő, mind a hatnak kés volt a kezében.

       – Oh, ez nem fair, srácok. Hatan kettő ellen, késsel!

       – Jól gondoljátok meg magatokat, ha lépni akartok – folytatta a kis szóvitám Chull-Moo. Na, ez már más, valahogy ezek voltunk mi. Ez a mi párosunk.

Felismertem a jeleket a felsőjükön: a harmadik legjobbak, Todo csapata. Szép, szóval már kezdenek az emberek akcióba lépni. Az egyik felkiáltott, és ránk támadt. De nem akár kikkel volt dolguk. Az Ashia csapat két legjobbjával.

Kitértem az egyik elől, és a másikat lerúgtam. A következőt megfogtam a karjánál, és próbáltam minél távolabb tartani a kést, majd ellöktem magamtól. A következő pillanatban ketten jöttek nekem, felugrottam, és igyekeztem kikerülni a támadást. De az egyik végig karcolta az arcomat... viszont a másikat sikerült leütnöm. Leguggoltam, és az arcomhoz kaptam.

      – Uhh... ezt nem kellett volna. – Felhúztam a blúzom ujját.

       – Rin, gyerünk! – szólalt meg Chull-Moo.

Bólintottam, és szaladva indultam hozzá. Chull-Moo felkapott, és pörgetni kezdett, így mindegyiket sikerült leütnünk. De nem adták fel – felálltak, és ismét nekünk szegezték a kést. Hát igen, harmadik legjobb... azért ők tovább bírják.

      – Nem akarjátok feladni? – Egymás hátát kezdtük védeni Chull-Moo-val, majd folytattuk a harcot.

Egy bal, egy jobb, egy rúgás. Percekig folytatódott a kis harc, nem akarták egykönnyen feladni. De mi sem. Ahogy így harcoltunk, feléledtek a régi emlékek – mikor először harcoltunk közösen Chull-Moo-val. Igen, nem hiába a jobb kezem. Jó kis csapat voltunk és vagyunk. Egy fontos ember a csapatban és az életemben, nem akarok rosszban lenni vele. És reménykedem, hogy egy nap bocsánatot kér, és elfogadja Ryut.

      – Még van mit fejlődnetek – néztem le az egyikre, miután valahogy sikerült megállítanunk őket.

Mi is lihegtünk már, de még talpon voltunk. Na azért harmadik és első, van még egy különbség.

       – Huh... – fújtam ki a levegőt, és nyújtózkodtam egyet, ahogy elindultunk haza. – Ez jó volt, rég volt egy ilyen jó kis harc.

     – Jól van az arcod? – mutatott a sebre.

       – Á, csak egy karcolás. Miért, nagyon elrontotta az arcom? – nyújtózkodtam felé kétségbeesve, de ez a kétségbeesés csak poénos volt.

      – Igen, nagyon ronda lettél – nézett először komolyan, de végül elnevette magát.

        – Na... – igyekeztem utána, és meglöktem. Közösen nevettünk, és ez jó volt, ez hiányzott közöttünk. Hogy együtt harcolhassunk – ez hoz minket össze. – Figyelj, én nem utállak, és nem akarom, hogy rosszban legyünk. Fontos vagy nekem, te vagy az egyik legjobb barátom és a jobb kezem. Szükségem van rád. Kérlek, legyünk ismét jóban, beszélgessünk, harcoljunk együtt – néztem rá.

      – Oké... rendben – elmosolyodott.

       – Ez az! – ugrottam a nyakába. – Holnap van kedved velem és Miamival jönni, sétálni, szórakozni?

      – Gondolom, a srácokkal – szólt közbe.

      – Igen. De jó lesz, meglátod! Én biztos vagyok benne, hogy ha megismered Ryut, rájössz, hogy milyen jó fej, és mennyire jól kijöttök. – Reménykedve mélyesztettem tekintetem az övébe.

     – Elrángatnál, ha nemet mondanék, mi? – húzta fel a szemöldökét.

     – Talált! – bólintottam egyetértően.

Forgatni kezdte a szemét, de aztán bele egyezett. Jó kis napunk lesz holnap, szerintem.

      – Szóval elfogadta? – Este Miamival beszéltem telefonon.

      – Igen. A végére ismét önmagunk voltunk, jó barátok, mint a régi időkben. És bízom benne, hogy egy napon Ryu és Chull-Moo jó barátok lesznek.

      – Szép dolog erre gondolni – hallottam, ahogy mosolyog.

      – Akkor holnap találkozunk, most megyek, mert úgy beszéltük, Chull-Moo-val társasozunk. Szia! – köszöntem el.

Holnap vajon mit tartogat számomra?

Mielőtt épp hogy kiléptem volna a szobából, megzörrent a mobilom.  "Remélem, készülsz a találkozásunkra." Off... ezt el is felejtettem.