15.rész Könnycsepp?

Monster Love

15.rész Könnycsepp?

Bem:

Síri csend borult, a légy zümmőgése halltasztott csak. Mindenki Belot nézte akin hatalmas vigyor jelent meg és kis, kerek, barna szemei csillogtak a felfedezésétől.

    - Belo ez nem vicces! - szólalt meg Bela.

    - De én nem viccelek!

    - Ilyen eseménydús álmod volt? - Daigo felállt és Belohoz lépett és megsimogatta a fejét. 

    - De nem álmodtam! Hallgassatok meg!

    - Srácok, adjunk egy kis időt Belonak. - kellt védelmére Miyako, aki Belotól egy hálás mosolyt kapott.

    - Amikor a nőt közelítettem meg, a nő könnyezett. És ahogy hozzáértem, rám esett egy csepp, ahol szin tiszta bőr jelent meg!

   - Hol? Hol? - Bela magához huzta és  elkezdte keresni a jelet. Felhuzta a ruhája ujjait, megnézte a nyakát.

    - Néhány pillanat után eltűnt. Viszont láttam tényleg!

    - Oh! Belo az egészet csak képzelted. Túl nagy a fantáziád.

    - Ez nem így van! Nem képzeltem! - Bela és Daigo elfordult és készülőben volt, hogy elmenjenek. - Bem te ugye elhiszed nekem?

    - Hát persze kisöreg! - simogattam meg a fejét.

Magam is képtelennek gondoltam, hiszen nem találkoztunk még ilyensmikkel egészen idáig. De nem akartam lelankadni a fiú kedvét. Annyira örült ennek a felfedezésnek. Utána kell nézzek. És ha igaz? Akkor mi fog történni? Ez csak ránk igaz? Akkor Miyakoék... 

    - Milyen jó lenne ha igaz lenne és Aemivel emberek tudnánk lenni! - ugrott jó barátja mellé Belo. Úgy látszik neki is pont hasonló gondolatok járnak a fejében, mint nekem. 

    - Én is ember tudnék lenni? - csillantak fel a kislány szemei is. - Ez igaz Miyako? - nézett bizakodva Miyakora, aki haloványan rá mosolygott.

    - Sajnos nem tudom ezt magunkra mondani, kedves! - simogatta meg a kislány arcát. - Beloék kicsit másak, mint mi, nekik lehet hogy lehetséges. De aki démonnak született, az az is marad.

    - Ooo... - szomorodott el.

Akkor ez azt jelenti, hogyha én átváltozom emberré, Miyako attól démon marad. Persze gondoltam ezt. Nem tudom min vagyok meglepődve, ha lenne hasonló már tudnia kellene róla.

    - De ha neketek igaz, akkor az szuper! Nagyon örülök nektek!

    - Hát ezután még utána kell nézni. 

    - És utána is fogunk! - álltam fel. 

    - Mi pedig a segítségetekre leszünk! - mosolygott felém Miyako.

A fejemben egy kérdés villant fel ha ez igaz és vissza lehet fordítani a mutáns folyamatot, én visszafordítanám? Ahányszor felrémlik ez a kérdés Miyakora nézek. Legyek ember? Az akarok lenni? 

Beszélnem kell Ogato professzorral erről, hátha hallott valamit.

    - Bem! - gondolkozási menetemet egy angyali hang zavarta meg. Miyako tekintett felém és intett, hogy kövessem.

A fedélzet órához mentünk, ahová annyiszor szoktunk járni, hogy ketten elbeszélgessünk. Olyan, mint a mi helyünk. Persze, mások is asználták, szóval nem mondanám, hogy csak mi használjuk. Óvatosan oda lépkedett és leült a kis kiszőgelésre, követtem én is példáját:

    - Jobban van lábad? Most a harc után, nem erőltetted meg?

    - Jól van! Egy kicsit sajog, de hamarosan elmúlik.

    - Miért szöktél így bele és szaladtál harcolni? - amikor megláttam, hogy szaladnak el és aztán láttam ott azt a démont, megijedtem és aggódtam Miyakoért, hiszen most sérült le és már is szembe kell nézzen valakivel. És az a démon ki is használta a sérülését, hiszen kiakasztotta ezzel ismét fájdalmat okozva neki. Nem is tudom, mi lett volna ha akkor nem jővünk vissza. Jó valószínű, hogy akkor is elintézik a démont, de aggódtam volna, hogy hova ment, mit csinál, mi történt.

   - Kötelesség!

    - Nem küldhetted volna el Daigot, hogy végezze el?

    - De az engedélyemmel megtehette volna, de nem akartam, hogy egyedül menjen, mert nem tudtam mennyire erős a démon és nem ülhettem tétlenül...

Felsóhajtottam és a testem önéletre kellt, előre hajoltam vele szemben, megérintettem a tarkoját és összeérintettem a homlokunkat. Miért csinálom ezt? Ilyet... még sosem tettem, hogy ennyire közel legyek valakihez. Jó ott volt Belo, meg Bela, de azért nem ugyanez.

    - Ne csinálj semmi meggondolatlanságot! És mindig szólj ha van valami baj, veled megyek!

    - Re... re... rendben! - eltávolodtam tőle, mire azt vettem észre, hogy Miyako arca vörös. Miért?

   - Jól vagy? Belázasodtál? - érintettem meg a homlokát...

    - Jól vagyok! - de erre elhúzodott. - Jól vagyok! Khm... amugy mesélj, mit mondott nektek Ogato professzor? Tudott választ adni a kérdéseitekre?

    - Nem egészen!

    - Hogy, hogy akkor az újság cikk?

    - Nem csak ő volt. Volt egy társa akivel ezt az egészet kitalálták és véghez akarták vinni, viszont kísérletek sikeretlennek bizonyultak először. Összevesztek és kiszállt belőle, azt hitte, hogy sikeretlen is maradt, mivel a társa egyedül maradt és nemt udta, hogyan lehetséges tovább vinni. Maga is meglepődött, amikor a mnap leszólitottam és, most mejgelentünk előtte.

    - És ki a társa? Megtudtatok valamit róla?

    - Nagyon rég hallott róla, azt mondta, hogy talán már nem is él.

    - Nagyon sajnálom! - csillant szemeiben bánat.

    - Nincs semmi baj! Erre is felvoltunk készülve!

    - És most mit terveztek? Amit Belo mondott?

    - Utána nézünk igen, valamitn megkeressük azt az erdőt és a labort amire emlékszünk.

     - Igen, valamit említettél. Örülök, hogy ilyensmire jutotattok és esetleg van esély, hogy emberek vagytok.

    - Szerinted ezt kellene tegyem? - valamiért arra vártam, hogy azt mondja ne tegyem, hogy maradjak ilyen. Valamiért azt akartam, hogy ő mondja meg mit tegyek.

    - Persze, ha van egy ilyen lehetőség ragadd meg! - ez... fáj... 

    - De ti...

    - Mi meg leszünk, hozzá vagyunk ehhez szokva. Nem valami hasonlóért küzdöttetek? Nektek van ilyen esély, nekünk nincs, de mellettetek állunk. És ettől nem változik meg, a barátságunk!

    - Értem... - miért vagyok ennyire lehangolt, hogy ezt mondta?

    - Akkor ezekután mindkettőnket egy erdő felé vezet az út! - állt fel és csipőre tette a kezét. - Következik a teli hold majd és megjelenik a kastély. - ha ők megtalálják a kastélyt, mi pedig a könnyek titkára rájővünk, mi lesz velünk? -  Hmmm! Azt hiszem megyek egyet edzeni, kicsit úgy érzem be vagyok rozsdásodva!

    - De a lábad?!

    - Jól leszek! - hajolt közel az arcomhoz és éreztem az édeskés illatát, ami valahogy elkábított.

    - Megyek veled!

Láttam, hogy ellent akar mondani, de nem  figyeltem rá, csak előre indultam a szemben lévő térhez, ahol edzeni szoktak és ahová kiszoktunk ülni. Egész végi mozgását figyeltem és nem egyszer emlékeztettem, hogy ne erőltesse meg magát, ha úgy érzi, hogy fáj a lába álljon le. Ekkor mindig égnek emelte a tekintetét és azt mondta "Igen, apuci, valami kérésed még van?", felém mosolyogva. Erre még nekem is elkellett mosolyognom. De csak úgy, hogy ne lássa, másképp felé szigoruan néztem. Nem szeretem ha meg van sérülve. Nem akarom látni, hogy fáj neki valamije. 1 óra után sikerölt rávennie, hogy csatlakozzak és egy kicsit edzek vele. Így elkezdtünk harcolni, persze emberi alkaban csak. Valamint én visszafogtam magam, hogy ne bántam. Ezért néha kaptam fejmosást, de nem változttam, csak mosolyogtam felé. 2 óra elteltével, leültünk a fűben, mindketten kapkodva a levegőt.  Be kell valljam azért jól esett ez a kis mozgás. Talán többször kellene kijöjjek velük. Miért ne? Beszélgettünk egyet, egészen addig amig  be nem sötétedett. Amikor visszamentünk a hajóra, meglepődve észleltük, hogy mekkora készülődés is van ott. 

    - Hát itt meg mi folyik? - kérdezte Miyako.

    - Bela és Daigo könnycseppett szereztek! - mindketten döbbenten fordultunk az említettek felé, akik csak vigyorogtak.

Igaz, amikor kijöttünk Miyakoval beszélgetni, ők is mentek valahová.

    - Mégis, hogyan szereztétek. Daigo, mit csináltál?

    - Ne csak engem hibáztass. Ez a nő személy húzott magával! - de erre a mondatra egy jókora nyaklevest kapott Belatól, mire mindannyian felkuncogtunk.

    - Ennek a nő személynek neve is van!

    - Azt hittem, hogy nem hiszel benne. - mondtam Belának.

   - Nem mondtam, hogy nem hiszek, csak... addig amíg nem látom a saját szememmel. Azt mondtad, hogy kipróbáljuk, szóval szereztünk könnycseppett és itt vagyunk.

    - De mégis honnan?

     - Nem csináltunk semmi illegálist vagy rosszat. Azért így ne nézzetek ránk! Először csak keresni akartunk valakit aki sír, aztán összefutottunk Nahokoval, Natsume nyomozó feleségével. - Miyakoval vártuk, hogy folytassák. Mégis, mit csináltak? 

    - Elmeséltem Aemi történetét és elsírta magát, amikor megtudta, hogy micsoda megprobáltatásokon kellett keresztül mennie a kislánynak. 

   - Aztán én fogtam a könnycseppett és ebbe a fecskendőbe tettem.

    - És nem nézett meg furán? 

    - De, ami azt illeti de. De kimagyaráztuk.

    - Mégis mivel? - csak összenéztek de választ nem adtak.

    - Mindegy is! Nézzük! Nézzük! - mondta Bela és leült az ágyára, mi pedig körbe álltuk.

Fogta a fecsekendőt és rá csepegtette a bőrére, a karjánál, ahol pikkelyekk voltak. És csodák csodájára, ott helyben kitisztul a bőre. Mindenki szava elállt! Hatalmas üdv rivalgás alakult ki, Bela és Belo ugrándozni kezdett. Majd Daigo ötletére eldöntötték, hogy menjünk ki ünnepelni. Elmegy hoz valami inni valót és rágcsát, mi pedig várjuk meg a fedélzeten. A többiek flementek, én maradtam, hogy levegyem a kabátom, kalapom botom. Szóval igaz. Emberi könnycsepptől valahogy emberré alakulhatunk. De a folyamat nem tart sokáig. Hmm... ezután még jobban utána kell nézni, keresni. És azután mi lesz? Emberré változunk, mindannyian? Én azzá akarok? Miyako azt mondta...

    - Bem, ugye? - jelent meg hirtelen a szobában Vanessa, neki dölt a falnak és mosolygott felém.

    - Igen! - válaszoltam egy kedvűen és kiengedtem a hajamat.

    - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket! - indult meg felém majd a kis asztalra ami középen volt leült és előre hajlott felém. - Milyen szerencsés Miyako, hogy egy ilyen férfival találkozhatott... - miért mosolyog ilyen furcsán és miért rebesgeti a szempilláit ennyit?

    - Nem annak kellene örülj, hogy Miyakoval találkoztál? - felálltam és arébb mentem, hogy a kabátom zsebébe tehessem a hajgumit.

    - Természetesen annak is örülök. Már hogyne örülnék, rég találkoztunk...

    - Miért nem kerested fel korábban? Nagyon hiányolt, ahogy nekem mesélte, jó barátok vagytok.

    - Igen! De szerettem volna egy kicsit felfedezni a világot. tudod néha jól jön a magány, kipróbáld magadat. - felállt és odasétált hozzám, majd leült egész közel mellém.

    - Miért csak most jöttél vissza? Honnan tudtad, hogy Miyako itt van?

    - Nem tudtam! - kerekedtek egészen ki szemei és nézett rám ártatlanul. - Vénetlen egybeesés. De ne még beszéljünk Miyakoról! Hanem mi lenne ha rólad beszélnénk? - ezzel elkezdett karomon felsétáltatni ujjait. - Szívesen megismerkedném jobban veled. Mondd csak te nem? Sőt talán a legközelebbi uton, elkísérhetnél, mehetnénk együtt, te nem akarsz világot látni?! - nézett fel rám és valami furát kezdtem érezni. Nem tudom megmondani mit, kicsit szédültem is, hogy őszinte legyek ahogy a szemébe néztem.

    - Nem különösebb képpen vállnék meg a csapatomtól! - álltam fel. 

    - Bem, te olyan kedves vagy, olyan összetartó! - lépett ismét hozzám és mindkét kezét rá tette a mellkasomra. - Bár találkoztam volna korábban veled, mint Miyako! - miért érzek a hangjában valami dühöt, gunyt, nem is tudom, amikor Miyaki nevét mondja? Nekem itt valami nem tetszik.

    - Ez... - megfogtam a kezeit, hogy leszedhessem magamról. - Nem változtatott volna semmit.

    - Ugyan már, Bem, ne mondd, hogy közömbös vagyok számodra? Nem vagyok közömbös egy férfiank sem!

     - Nem tudom miről beszélsz, én nem látok semmi különlegest benned. Szerintem Miyako sokkal de sokkal szebb nálad. Ne próbálkozz semmivel, tudok, mindent Miyakotól és Daigo is elmesélte, hogy milyen kis trükkjeid vannak. - ezzel pedig ellöktem magamtól, mire feldultan nézett rám. - Nem bizom meg benned egyáltalán! Érzem, hogy itt valami van és ne hidd, hogy engedni fogom, hogy bárhogyan is bántani akard Miyakot!  - néztem rá elszántan és dühösen. Megfogom védeni Miyakot!

 Csend telepedett ránk és jó néhány perc beletelt, míg újra megszólalt. Sőt, először felnevetett:

   - Hahaha! - összeszűkítettem a szemeimet értetlenül, hogy éppen most mit is nevet? -   Szóval megakarod védeni azt a kis, szerencsétlen, selejtes démon úrnőt! - felmordultam. Tessék, ki is mutatta a foga fehérjét, ha már nem borulok a karjaiban.

    - Hogy beszélhetsz így a barátnődről?

    - Valamikor tényleg az volt! Be kell valljam. Valamikor felnéztem rá, vérfarkas, az egyik legerősebb és legbefolyásosabb szörnyeteg. Irigylésre méltó hatalma van. Még korábban találkoztam vele, mint gondolná, egy edzés alkalmával amit a palotába tartottak és meghívták. Lenyűgözött ereje és eldöntöttem, hogy megismerkedem vele. Tényleg az elején barát akartam lenni.

    - De aztán?

     - De aztán, kegyelmet mutatott az emberek felé, békét akart... fujj! Undorítóan hangzik!

    - Ezért te képes voltál a barátod ellen fordulni?

    - Képes voltam rájönni, hogy milyen gyenge is és most már selejtes is a szeme miatt. Már nem ugyanolyan, mint régen volt. Már nem olyan fenséges.

    - Szörnyű vagy! Nem fogom engedni, hogy bántsd Miyakot. És ő maga is rá fog jönni, hogy milyen ember is vagy te valójában.

    - Azt majd meglássuk... - mosolyodott el ismét gonoszul, majd a következő pillanatban átszellte a kettőnk közötti távolságot és átölelte.- Bem!

Erre egyáltalán nem számítottam. Mit csinál most éppen? Az előbb még veszekedtünk, megmutatta az igazi arcát, most meg miért...?

    - Itt meg mi történik?

Ez a hang... döbbenten fordultam a hang irányában és pillantottam meg Miyakot, ahogy épp lefele tartott a fedélzetről. Meglepődött, hogy minekt így látott, ilyen helyzetben.

    - Miyako... - Vanessa elhuzodott tőlem és felvette újra nyájas álarcát. Oh, micsoda undorító nőszemély.  - Miyako mi csak... tudod... 

    - Miyako, ez nem az aminek látszik! - vágtam rá rögtön, nem akartam, hogy bármiféle félreértésekbe essen. Ez a nő személy, tudta, hogy Miyako jön? Ez volt a terve, hogy ilyen helyzetbe kapjon el Miyako. De miért? Ezzel mit ér el?

    - Miyako, figyelj én és Bem...

    - Nincs semmilyen én és te! - szóltam rá szigoruan.

    - Most mit akarsz titkolozni? Látott , mindent.

     - Mit látott? Te öleltél meg, csak úgy hirtelen. 

    - Nem mondd, hogy nem akartad.

    - Nem akartam! - kiáltottam el magam, már kezdtem dühös lenni. Mit képzel magáról ez a nő személy? Ah! Leakarom leplezni Miyako előtt, hogy lássa meg az igazi arcát.

    - Miyako, figyelj...

Miyako felé néztem, aki eddig nem szólalt meg, sőt nem is nézett ránk, hanem a padlót bámulta. Dühösnek tűnt és szomorúnak. 

    - Miyako... - Vanessa oda akart lépni hozzá és már emelte is a kezét, hogy megérinthesse, de Miyako ebben a pillanatban ellépett tőle és megindulta felém.

Fogalmam sem volt, hogy mire készül. Dühös most rám? Azt, hiszi, hogy én és Vanessa....

    - Miyako én... - de mielőtt bármit is mondhattam volna, Miyako felcsipeszkedett, tenyerivel arcomat közre vette és ajakival az enyémhez érte.

Ledöbbentem. Többsözr is láttam már ezt, ahogy az emberek, szerelmes párok csinálják. Csók... csókoloznak. Most, Miyako megcsókolt engem! Ez... ez... ettől pedig, annyira dobog a szívem és olyan boldog vagyok. De miért? Mi ez az érzés? Kezeim automatikusan láncolodnak kecses csipője köré, majd becsukom a szemem és viszonzom a csókot. Remélem, hogy jól csinálom, még sosem csókolztam. Igyekszem gyöngéd lenni. Olyan puhák az ajkaik, olyan édesek, mint a méz. Ez a csók... az első csókom, Miyakoval és ennek ennyire örülök.