14.rész Rusnya?

 

Monster Love

14.rész Rusnya?

Miyako: 

   -Miyako, hogy vagy ma reggel? - ült le mellém Daigo.

Az este, amikor visszaérkeztünk nem kis frászt sikerült, mindenkiben be ültetnem. Senki sem értette, hogy mi történt. Bem pedig egész este gyöngéd volt velem. Olyan kedves, a saját ágyába fektett le és gondozott, hozott vizes rongyot a bokámra és az étlet is az ágyba hozta. Aztán elmeséltük a többieknek, hogy mi is volt. Daigo dühös lett és magát hibáztatta, pedig mondtam, hogy nincs amiért rosszul éreznie magát szerencsére, hogy nem voltam egyedül, mert ha Bem nem lett volna még mindig a lyukba kuksolnék. De kimentett és ezért hálás vagyok neki. Még Daigo is megköszönte ezt. A két kisebbik rajzoltak nekem, hogy ne érezzem a fájdalmat. Igazából nem fájt egy idő után. Bela elemnt és vett kötszert, amivel Bem bekötötte a lábam. Vanessa volt az egyetlen aki csak mondogatott, hogy milyen rossz, hogy ez történt és nem hiszi el, hogy képesek ezt tenni az úrnővel. Fel alá járt meg ő is mondta, hogy elkellett volna velünk menjen, de nem tudta. Ha korábban ér vissza meg így úgy. Daigo vacsora után elmondta, hogy neki ez nem tetszik és furcsálja Vanessát, de mondtam, hogy csak nincs megszokva vele.

   - Jól vagyok! Már nem is fáj... - vigyorgok felé, mire felhuzza a szemöldökét és megnyomja a bokám. Erre az arcom egy pillantra fájdalomtól görnyed el.

    - Látom!

    - Jól van, jól van. De már sokkal jobb! A többiek?

    - Bemék kint vannak a fedélzeten, Aemi is ott van. Vanessa kora reggel elment.

    - Elment?

     - Igen. Pedig, még az este, hogy aggódott miattad és most itt hagyta a barátnőjét.

     - Biztos csak, közbe jött valami és amúgyis nem kell most mellettem gubbasztania.

     - Miyako, vedd észre már Vanessa, nem az aki régen volt. Sőt sosem volt az, akit neked mutat, az egy álarc, az orrodnál fogva vezet!

     - Daigo! - tettem karba a kezem. - Tudom, hogy nem kedveled de attól még nem kell így beszélned róla.

     -Ah! - kiáltott fel és felpattant az ágyamról. - Hozzám ne jöjj sirni, ha elárul! 

    - Daigo! Daigo! Én nem sirok! - hagyott egyedül a szobába. Komolyan ennek meg mi a baja?!

      - Minden rendben? - lépett be Bem.

    - Igen, persze csak  Daigo, nem bizik Vanessesában. A szokásos!

    - Jobban vagy? - hmm, miért tűnik úgy, hogy valahogy elengedte Vanessa nevét a füle mellett. Nem az, hogy vártam volna bármit is mondjon, de mintha ahogy a nevét mondtam volna, egy pillantra elkomorodott. Nem biznak meg ők sem benne. Még kell idő!

    - Igen! Köszönöm szépen még egyszer, hogy az este elhoztál.

     - Nincs mit!

     - És izgatottak vagytok, hiszen hamarosan mentek Ogato professzorhoz? Kár, hogy nem csatlakozhatok.

     - Nem akarsz jönni?

     - Hát, szeretnék őszintén. De szerintem ez a ti dolgotok lenne. Rátok tartozik először.

    - Egy csapat vagyunk Miyako, ez már rátok is tartozik. - ez jól esett. - De pihenned kell, a bokád miatt. Szóval gondoltam, hogy nem jössz. - mosolyodott el, amitől egy ütemet kihagyott a szívem, majd vad dübörgésbe kezdett amikor kezét a fejem bubjára tette és megsimogatta.

Ez a pillanat... Egyedül maradtam a szobában és újra és újra lepörgettem a fejemben a jelenetet. Majd, mint egy tini felsikoltottam és toporogni kezdtem.

Hogy az idő teljen, olvasni kezdtem. Huh, jó rég olvastam. Kikapcsolt mindig is az olvasás és elutazhattam helyekre, szituációkban amit talán démonként nem tehetek meg. A könyvek amiket olvastam semmi szuperfeletti erők, fantázia dúsak nem voltak, normális, hétköznapi történetek. Mert nekem az volt, ami rendkívüli volt.

    - Miyako! - már egy jó óra eltelhetett, amikor Daigo berobbant. - Rossz előérzetem van, azt hiszem, hogy démon van a közelben.

Lecsaptam a könyvet és azonnal elindultam kifele vele. Legszívesebben biztos, hogy nem szólt volna, de kötelessége volt, mert egyedül egy démont nem intézhetett el, csak én megengedem. És én nem engedtem volna egyedül. Ahogy kiléptem mélyet szippantottam a levegőben, koncentráltam és megtaláltam. Egy nyálka démon, egy kis utcában fényes nappal, nőt visz a karjaiban. Oda kell mennünk!

    - Erre! - egyszerre indultunk el hármna, ahogy máskor is, hogy ezt elintézzük.

Ahogy a kikötőből kifele tartottunk, összefutottunk Bemékkel, akik visszafele tartottak. Meglepődtek, hogy szembe megyünk velük. De nem kérdeztek semmit csak sarkon fordultak és követtek minket, egészen ahhoz a bizonyos szűk utcáig, ahol ott volt a démon.

     - Te meg mégis mit képzelsz? - teszem csipőre a kezem és egyenesen a démon szemébe nézek, aki arra készül, hogy a kezeiben tartott nőt megjegyezze nyálkájával ami egész testét beborítja. Gusztustalan!

   - Oh, úrnő! Micsoda megtiszteltetés! - vigyorog el és sárgai szemei megcsillanak a napfényben.

    - Az egy démon? - hallom Bela undorodó hangját. Hát igen vannak ilyenek is, kinézetre nem a legszebbek. Bár melyik démnon az? Csak csábítani tudnak emberi mívoltukban, hogy áldozatukat becserkésszék. Biztosan így volt ez a nő is, nem is tudta hogy a jóképű férfi mögött mi áll. 

 A szörny elengedte áldozatát és hatalmas vigyorral felállt. 

     - Minek köszönhetem látogatását? Látom nem is egyedül jött, sőt valaki újakat is látok.

    - Ne játszadozz! Tudod jól, hogy miért vagyok itt. Mit akartál éppen tenni ezzel a nővel?

    - Én! Semmit! Van egy kis kapcsolatunk, ő maga jött ide el.

    - Na persze! Elcsábtottad emberi formádban és most kimutatod a fogad fehérjét. De ne hidd, hogy csak úgy engedem! - ezzel rá vicsoritottam fehér fogait majd a következő pillanatban átalakultam. Ugyanúgy követtek a többiek is.

    - Hát ezek meg mik?! Milyen rusnyák! - lepődött meg Bemék átalakulásán.

    - Ide figyelj! - jelentem meg a semmiből előtte és karmaimmal megkarcoltam az arcát. 

    - Ah! 

Hogy beszélhet így róluk? Ők nem rusnyák! Ne nevezze így őket. 

     - Te kis... - de mielőtt megtámadhatott volna, Bela kevert le neki egyet.

Nem volt valami erős démon és ez érthető. Csak az alacsony, gyenge démonok sülyednek le ide, hogy ezt akarják az emberekkel. Vannak erősebbek is, de ritka eset. Viszont akkor is nekem valami fura volt itt. Miért ilyen nyiltan nappal? Általában éjszaka támadnak, úgy nehezebb észrevenni, jobban bujdosnak de most fényes nappal egy kis utcában.

    - Mondd csak, talán te állítottad azt a csapdát a minap?

     - Milyen csapdát? - nem, éreztem a jelenlétét, egyáltalán nem volt ilyen gyenge. Nem ő volt.

Akkor csak vénetlen egybessés, hogy ez történik azután? 

    - Miyako vigyázz! - sosem felejtem el, hogy ne bámészkodj a csatatéren. Vagyis legtöbbször sikerül, most ugyanis a démon kiakasztott és pont a fájos lábamat.

Felszisszentem és találkoztam a földdel. A démonra morrogtam, mielőtt azonban bármit is tett volna, Belo és Aemi egyszerre mentek neki, a lökéstől leesett és Daigo és Bem azonnal lefogták, Bela pedig megkötözte. Szép kis csapatmunka! És akkor elvoltak, hogy nem leszünk egy jó csapat. Bem felém nézett, amiután sikerült megállítani, felé mosolyogtam, de mielőtt a segítségemre jött volna:

    - Mi ez? hol vagyok?! - felébredt a nő. - Mi van rajtam? Én.. .én... - félelemmel teli tekintete ránk szegeződött. - Ezek... ezek...

Bem volt a legközelebb hozzá így ő próbálta meg közelíteni, de a nő rettegett.

    - Ne! Ne! Az meg mi?! Mi vagy te?! Menj el! Hagyj békén! Ne! - a nnő egyre hátrébb kúszott, amig a falnak nem ütközött. Csak annyit látott, amennyit akart, hogy Bem, egy mután felé közeleg. Valami olyan amivel nincs megszokva, ami furcsa és nem e világi, ami félelmetesnek tűnik, de a tekintetében nem nézett volna. Ugyanis az gyöngéd volt, segítőkész és bánatos, hogy ekkora félelemmel tekintett rá.

Ehhez hozzá kellene legyünk szokva, mindannyian, mégis fájdalmas. Sőt talán valamiért úgy érzem, hogy fájdalmasabb, azt látnom, hogy mily bánat van Bem szemében, mint amikor tőlem félnek így és azt látom. Az, hogy ilyen bánatos nem akarom látni, nem akarom, hogy szomorú legyen.

    - Csunya! Rusnya! Menj el! - kiállt a nő és összekuporodik minnél jobban a falhoz nyomodva, hátha betudná szippantani ebbe a pillanatban.

Felsóhajtok, bánatosan. Hosszú út áll előttünk, hogy el legyünk fogadva. De valamiért úgy érzem, hogy Bem-el... és a többiekkel is természetesen, nem olyan lehetetlen. Oda sétálok Bem-hez, amire persze a nő felsikolt és már engem is elakar küldeni. Bem vállára teszem a kezemet és jelzek, hogy lépjen hátrébb. Bánatosan bólint és ellép tőlünk, legugolok:

     - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! Elfogod felejteni hamarosan ezt az egészet! - ahogy ezt kimondom szemeim erősebben kezdenek izzani és bevetem az erőmet, hogy elfelejtessem vele a mai eseményeket. Sőt azzal a démonnal való találkozást is emberi formában. Bár haloványan valami rémleni fog, de talán csak azt fogja hinni, hogy egy este, egy buliban összefutottak és táncoltak de semmi több nem volt. A lány technikám után elaludt. - Haza kell vinni őt!

    - Haza? Ilenyt még sosem csináltunk! Miért?

     - Miyako mit csináljak a démonnal?

    - Mi az, hogy mit elkell fogja a rendőrség! - értetlenkedik Bela.

     - Az nem lehet, ezt te is tudod jól.

     - De ez szokott lenni a formátum, mindig.

     - Igen, de olyankor emberekről van szó. Ebben az esetben démonról, nem adhatjuk át emberi kezekben, nem biztonságos. És a lányt is ezért kell hazavinni, ha itt felébredne, nem értené, hogy mi történt bepánikolna és kitudja, hogy mik jutnának eszében.

     - Dehát nem kitörölted az emlékeit?

     - De! Viszont sosem lehetünk biztosak, hogy milyen érzések lappanak az emberek mélyén. Kitudja, hogy valójában, ez a nő mit érzett a férfi iránt és ha elfogja itt a rettegés, még a végén felbukkanó érzések során elkezd derengeni valami. Haza tudnátok vinni? - néztem Beláékra.

Az említett, nem nagyon örült ennek, de végülis bólintott. Visszaváltoztak emberi formában és Beloval a nőhöz sétáltak. Én a démon felé fordultam:

     - Remélem tudod, hogy ez következmények nélkül nem marad el.

    - Oh, jaj! Mi lesz velem, az úrnő megfog ölni. - gunyolodott. - Hát gyerünk, ha van hozzá merszed. Hallottam ám rólad, tudom, hogy meggyengültél az emberek miatt. Nem érdemled meg, hogy úrnő legyél. Te egy senki vagy!  - felmordultam, de mielőtt bármit is tettem volna valaki más megelőzött és egy jókora ütéssel lekevert neki.

     - Bem! - ez a személy ugyanis nem volt más, mint Bem. 

Meglepődve fordulok hátra, de ott már Bela és Belo nem volt és a nő sem. Viszont Bem itt volt, tehát ő nem ment velük.

     - Te meg ki a fene vagy, hogy azt képzeled megüthetsz?!

     - Te meg ki a fene vagy, hogy azt képzeled így beszélhetsz hozzája?! - vágott vissza Bem, szemei szinte szikrákat szortak. Bár szerintem azért volt mérges, amit tenni akart egy ártatlan emberrel, mégis kicsit örvendeni kezdtem, hogy talán mindezek mellett, egy kicsit, egy iciripicirit talán engem akar védeni. 

A démon felüvöltött és kiakart szabadulni a kötélből, amivel Daigo megkötötte, hogy bántsa Bemet. De ezt már  nem nézhettem tétlenül, ellöktem az útból Bemet és megfogtam a démon fejét, mélyen a szemébe néztem, mire amaz kínok között felüvöltött, majd elvesztette az eszméletét.

    - Daigo, tudod mit kell tenned!

Daigo bólintott, majd egyszerűen vállára kapta a démont és el is sietett vele. Visszaváltoztam emberi alakban és Aemi felé nyújtottam a kezem, aki mosolyogva odaszaladt és elfogadta.

    - Menjünk haza! - néztem Bemre, aki végre elmosolyodott, bár nem volt teljesen, őszinte mosoly, azt láttam.

Aemi felé nyújtotta a kezét és el is fogadta, de még így is látszodott rajta, hogy aggasztja valami. Történetesebben, az ami az előbb történt, amit a nő kiáltott. Beszélnem kell vele.

    - Hova vitte Daigo?

     - Hogy megkapja méltó büntetését.

     - Megöli? - megráztam a fejem.

    - Bár azt érdemelné, a törvényeink kicsit másképp szólnak, mivel nem tette azt amit akart, csak épp akarta és időbe érkeztünk, ezért börtön vár rá.

    - Börtön de hol?

    - Egy helyen kicsit messze van innen, mélyen az erdőben a föld alatt. A kastélyom eltűnése után bukkantuk rá, meglepő módon a családunkhoz tartozik. Nem tudom miért nem tudtam addig róla. Aztán azt hallottam, hogy régen odazárták a törvény szegő démonokat, lényegében csak újra felhasználtuk. - Bem bólogatott.

Közben természetesen úgy, hogy senkinek fel sem tűnjünk vissza fele sétáltunk hárman a hajóhoz. Kezdjük, ott, hogy kicsit szedett vetettek voltunk és Bem-nek nem volt felső testén ruha. Így kilátszodtak a vállán lévő pikkelyek. De mondjuk ami engem  még jobban zavart, igen, komolyan mondom, hogy meglátta volna más is a felsőtestét. Olyan... jól nézett ki. Annyira végig simitanám a kezem rajta és... Miyako, mégis mire gondolsz?! 

   - Bem mi a baj? - lépek a hajó orrához, ahol egymagában ül. Már visszaértünk, sőt már Bela-ék és Daigo is visszaért. Mindannyian bent voltunk, kívév Bem.

    - Tudom, hogy hozzá kellene már szoknom, de mégsem tudok. fáj, amikor azt látom, hogy annyira rettegnek tőlem.- mondja könyökölve térdén és a vizet bámulva.

    - Ehhez sosem lehet hozzá szokni. - dölök hátra és felnézek az égre.

   - Bocsánat, én itt panaszkodom pedig te is ugyanezt többször is átéled.

   - Nincs amiért bocsánatot kérj! - teszem vállára a kezem és rá mosolygok. - Nem tudunk hozzá szokni, de elérhessük, hogy megváltozzon benne a nézetük. Nem gondolod? Ahogy beszéltük, képesek vagyunk elhozni a békét az emberek és szörnyek között. 

    - Te... te nem gondolod, hogy rusnya vagyok? Csunya? - felemelem az egyik szemöldökömet.

    - Hogy én? Hogy gondolhatod, hogy ezt gondolom?

    - Csak rám kell nézni... már ebben a formában... - leveszi a kalapjáb és kis szarvai előbukkanak. - sem vagyok remek és a mutáns alakomban hát... szerintem hasonló gusztustalan, mint a korábbi szörny...

    - Nem! - vágtam rá egyből, mielőtt bármi újabb önsértő mondatot mondana ki. - Ez nem így van! Nem vagy rusnya, csuf és ne hasonlítysd a korábbi szörnyhöz magad. Ez nem így van! Te nem vagy olyan! - fogom arcát kezeim közé és kényszerítem, hogy szembe nézzen velem. - Tudod mit látok én? Én egy erős alakot látok, akinek a szíve... - teszem az egyik kezét a bal oldalára, ahol a szíve található. - kedves és lágy. Ha emberi alakban van, ha nem ez akkor is igaz és jóképű vagy, hidd el nekem!

Végig simitok a mellkasán, miközben szelid mosolyra huzom az ajkaimat. De ekkor bevillan. Ezt, én most hangosan mondtam ki?! Konkrétan, elmondtam, hogy jóképűnek tartom? Ez... ez... olyan zavarbaejtő! Gyorsan elkapom a kezeimet és az arcoat is elfordítom, hogy ne lássa amaz vöröss válik.

    - A lényeg... ami lényeg... ne gondolj ilyenre. Nincs amiért ilyensmin járjon a fejed és tróörjed magad. Szerintem én szörnyetegebb vagyok, mint te... vagy mint bárki más.

    - Ez nem így van! - meleg érintését érzem a kezemen, majd felé fordulok és elveszek csillogó barna szemeiben. Igen, Bem jóképű! Nagyon is! - Nem vagy te senkinél sem szörnyetegebb, sőt azok akik elhagytak és az az ember aki elárult, az szörnyetegebb, mint te. Te hiszel az emberekben, hogy eltudnak fogadni és abban, hogy egy napon együtt élhet szörnyeteg és ember. És az alakod... - ezzel szabad kezével, amivel nem a kezemet fogta hátra simitotta a hajam, így felvillant a vörös szemem. - akár emberi mivoltodban, akár farkas mivoltodban, nem csuf, nem félelmetes, rendkívüli és gyönyörű!

Csak ott ülünk egymással szemben, fogjuk egymás kezét, míg ő másik kezével az arcomat érinti. Érintése meleg és gyöngéd, olyannyira gyöngéd, hogy még ilyet sosem éreztem. Barna iriszei őszintén és lágyan villanak fel, amik egészen belém ívodnak. Szeretem, szerelmes vagyok Bembe!

    - Bem! Miyako! - amikor meghallokm Bela hangját, rögtön felszököm és elfordulok Bemtől. Szerintem eme tettemen meglepődött, mert éreztem, mögülem egy kis furcsálodó tekintetet. De egyszerűen zavarbajöttem, hogy nézett volna ki ha úgy abba a pozicióba talál minket?  Intim pillanatnak tűnt volna, ahogy én magam éreztem?

    - Bem, Miyako gyertek be Belo mondani akar valamit! - úgy tűnt, hogy Belanak nem esett le semmi.

Érdeklődve tekintettünk össze Bem-el, majd visszaindultunk a fedélzetről. Lent, mindenki körbe volt ülve és Belo-ra tekintett, várta, hogy elmondja miről van szó.

    - Mi a baj kisöreg? Történt valami? - ült le mellé bem és megveregette a hátát.

    - Nem! Vagyis igen... de nem rossz dolog. 

     - Csak nyugodtan Belo végy egy mély levegőt és mondd el. - mosolyodtam feléje kedvesen.

Így is tett, hatalmas levegőt fujt be majd ki és szólásra nyitotta a száját:

    - Emberré tudunk változni, de úgy, hogy abba a formába is maradjunk! - hogy mit mondott?