11.rész Közös út indul

A sebzett szív dala

11. rész Közös út indul

Sakura:

   - Hihihi! Ooo!!! Hihihi! 

    - Na jó ez már kezd ijesztő lenni! Szinte teljes 5 perce nem csinálsz semmit csak ülsz és vihogsz. Mindjárt megijeszted a betegeket!

    - Bocsánat, csak egyszerűen nem tudok, nem mosolyogni.

    - Azt észrevettem. Csak nem Tendo-sensei ennek az oka? - csoválta a fejét Daichi. 

    - Voltunk a vidámparkba tegnap! 

    - Hogy hol voltatok?

    - A vidámparkba.

    - A vidámparkba?! Mondd, hogy álcázva voltál és nem ismertek fel...

    - Hát...

    - Sakura!

    - Csak az elején. Aztán hamar kapcsoltunk és megoldottuk! - sóhajtva a fejéhez kapott. - Tényleg nem történt semmi! Tudtom szerint semmi cikk nem jött ki. Valóban időben kapcsoltunk.

    - Itt nem erről van szó Sakura! Pfhaj... Miért vitt el?

    - Szerette volna ja egy kicsit kikapcsolodom. - mosolyodtam el. - Illetve beszélgettünk egy kicsit.

    - Már megint összekaptatok?

    - Miért mindenkinek ez az első gondolata? Tényleg ennyire nyilvánvaló a dolog. - vállat vont.

    - Mindenesetre akkor értem, hogy miért vagy ilyen boldog. Ezek szerint Dr. Tendonak sem vagy közömbös. 

   - Hát nem ezt nem tudom. - haraptam ajkamba, és lehajtottam a fejem. Rögtön eszembe jutott ami Sayako mesélt. Vajon érez e valamit még Miori iránt? Annak ellenére, hogy nem lehet vele, az érzéseket nem lehet csak úgy eldobni. Ahogy Sayako mesélte, sokáig voltak együtt és sokat is jelentettek egymásnak. Helyébe léphetek én? Van erre esély? 

    - Jól értesültem, hogy kiengednek a kórházból? Már, hogy nem kell bent feküdj. - tudtam, hogy Daichi már annyira ismer, ha olyan témát hozok fel, akkor nem kérdez rá, mert érzi, hogy nem kell.

   - Igen! Dr. Tendo szerint, inkább menjek haza és járjak ellenőrzésekre. Legálbbis van egy diagnozisa, amiről meg akar bizonyosodni. - Daichi értetlenül összehuzta a szemöldökét.

    - Jó reggelt Daichi! - lépett be ebben a pillanatban az emlegetett szamár.

    - Ah, jó reggelt Dr. Tendo! Jól hallom? Van egy diagnozisa.

    - Igen. Szerintem Sakura, ki van fárasztva.

    - Kifárasztva? - Dr. Tendo bólintott.

     - Esetleg nem tudja Sakura szüleit hol találom? Beszélnem kellene velük.

    - Igen, hogyne! Szólok nekik, szerintem az irodában lesznek, délután ha nem tévedek van szabad idejük.

     - Akkor meglátogatom őket. Sakura, hllnap kiengednek! 

    - Rendben! Köszönöm szépen! - bár kár, hogy már nem fogom annyit látni. - Esetleg veled mehetek délután?

    - Még szép, hogy velem jössz! Most bocsássatok meg! - el is hagyta a szobát.

   - Oh, kislány ez nagyszerű hír! - örvendeztek a szobatársaim. - Vigyázz magadra! 

   - Köszönöm önök is! 

   - Akkor én megyek is, hogy intézzem el a dolgokat. Pihenj! - veregette meg a vállam Daichi, majd ő is elhagyta a szobát.

Nem volt szokatlan, hogy elhagyjam a kórházat. Sőt itt a kelleténél többet ültem, mint máskor. De itt mégis más volt. Az, hogy megismertem Tendo-senseit életem egyik legjobb dolga. Huh, ha valaki most hallaná mit is gondolna. Talán már adná is le a sajtónak, hogy Sakura Nanase rózsaszín felhőben, végtelenül szerelmes. Na jó talán a végtelenül túlzás, de a sajtóban elég kevés az esély amikor nem túloznak. Be kellene valljam ezt a szerelmet? Kairi múltja miatt van esélyem? Akar e új kapcsolatot? Elfelejtette Miorit?!lehet hülyeségen gondolkodok. Ez nem ilyen egyszerű. No meg, egyáltalán érez e valamit irántam? Akar e egy hírességel járni? Sajnos ennek vannak sötét oldalai. Bírná a sajtot? Ezt az életet? Nem akarom, hogy nehézségeket okozzak neki. Megzavarjam a munkáját. Középpontban lenni és biza hallani hasonló eseteket ahol egy sztár és egy hétköznapi ember együtt voltak és végül útobbi nem bírta. Nem akarom ugyanezt Kairinek. De akkor mi tévő legyek ezekkel az érzésekkel?

   - Sakura!
   - Anri- chan! - pillantottam meg a kislányt, ahogy felém rohan. - Csak lassan! Csak lassan! A végén még leesel! - tártam ki a karjaimat és átöleltem.
    - Jobban vagy? A koncert óta nem beszéltünk! Ami mellesleg elképesztő volt! El sem hiszem, hogy láthattalak és hallhattalak élőben.
   - Köszönöm, köszönöm, bár nem mintha nem énekeltem volna nektek.
   - Perzse az is csodás volt, de ez más, egy koncert. - elmosolyodtam és megsimogattam a kislány fejét. - Jobban vagy? Kairi mesélte, hogy nem érezted valami jól magad.
   - Jobban vagyok köszönöm! - hajoltam le. - És te?
   - Én is! Amugy azt is hallottam, hogy kiengednek a kórházból. Igaz?
    - Igen, igaz!
   - Tehát akkor meggyógyultál?
   - Igen! - most mit mondhatnék ennek a kislánynak?
   - Ez remek hír! Csak kár, hogy nem fogunk találkozni... - hajtotta le a fejét.
   - Ugyan ki mindta, hogy nem fogunk találkozni?
   - Fogunk találkozni? - csillantak fel barna szemei.
   - Hát persze! Hiszen barátok vagyunk nem?
   - Barátok?! - bólintottam. - Igen! Igen! Igen!
Ugrott a nyakamban és összevissza ugrándozott. Olyan aranyos kislány. Remélem hamarosan neki is jó hírei lesznek és őt is kiengedik. Sétáltunk egyet Anri-channal, majd visszakísértem a szobájába és elmentem enni. 

Olyan 16 felé találkoztam a kórház bejáratánál Tendo doktorral. Beszálltunk az autojában és apám cégéhez vezettünk. Ismerte az utat, nem kellett vezessem. Ekkor elmondta, hogy nem messze lakik az épülettől és sokszor eljön mellette. 

Leparkolt a föld alatti parkoloba és bevezettem. Ahogy beléptem a cég ajtaján, már köszöntöttek a recepciónál, hogy milyen rég is láttak. Még egy két leszerződtetett énekessel is összefutottunk, akik megkérdezték, hogy mindenr endben.  Az épület nem volt nagy, összvissz 7 emelet. Nem volt fényűző. Leginkább, a fehér és a szürke szin birtokolta. Sok poszter az itt szerződtetett énekesekkel, változtatta el csak attól, hogy kórházi folyosoknak nézzen néha. Talán ezért is érzem azt, hogy sokszor kórházba vagyok. Amzgy nem visszük rosszul a cêgen, csak apámék nem akarják kecsegtetni. Úgy vannak vele, hogy ez így rendben van. Pedig el ennek ellenére el vannak sokszor, hogy kik is ők. Ezzel leplezik, hogy ők nem olyanok. Bár van egy nagy nyaraló ahova pihenni mennek az énekesek vagy gyakorolni hosszabb időre. Erről nem sokan tudnak. Minő meglepő. Kiváncsi vagyok, hogy Kairi mit gondol erről a helyről. Biztos nem ilyennek gondolta.

A legfelső emeleten, a legutolsó teremben, az iroda van. Amikor odaérünk  bekopogok.

    - Igen! - hallom apám hangját. Benyitunk. - Nem, nem! Szó sem lehet róla. Már egyszer megmondtunk, nincs interju, ha nem felelnek meg a feltételek. - apám int, hogy menjünk beljebb és üljünk le. - Rendben! Akkor keressenek később! Viszlát! Elnézést kérek, egy fontos tárgyalás. Üdvözlöm! - nyujtotta kezét Dr. Tendo felé. - Jó találkozni önnel ismét!

   - Szintén örvendek! Elnézést, hogy ilyen hirtelen találkozóra hivtam.

    - Jaj dehogyis! Mindig kerítek időt, pláné ha a lányomról van szó. Sőt szerintem pontosan tudom, hogy miről van szó.

    - Valóban? - nézte értetlenül Kairi.

    - Igen! Daichi már elmondta, hogy kiengedik Sakurát! Ez remek hír, de ezért igazán nem kellett volna ide fáradnia. - csapta össze a tenyereit apám. - A diagnózisról lenne szó? Nem kaptak semmit ugye? Ehhez vagyunk már szokva. Szerintem semmi komoly, ugye? Csak néha leesik a vér cukor szintje. Ezentúl oda figyelünk, hogy ilyensmi ne forduljon elő. - láttam Dr. Tendo arcán, ahogy elhuzta a szájáz. Nem várta, hogy ez lesz apám beszéde. Pedig mindig ezt mondja, amikor kiengednek.

    - Elnézést kérek! - vette át a szót Dr. Tendo. - Valóban elengedjük Sakurát és valóban van egy diagnozisom, amiről szeretnék megbinyosodni. 

    - Megbizonyosdni? - nézte értetlenül. - Kairi bólintott. - Persze, nyugodtan! Miről lenne szó? Ha valamiben segíteni tudunk, kérem szóljon. 

   - Örülök, hogy ennyire nyitott és azt mondja, hogy a lányáért bármit.

    - Hát ez természetes! A lányom...

   - Akkor kérem csökkentse a munkáját.

   - Per... hogy micsoda?! - tudatosul apámban, hogy Tendo - sensei mit is mondott.

    - Szerintem Sakurán túl sok a nyomás, a stressz. Már nem birja. Ezért vannka a rosszul létek, ájulások.

    - Stressz? Nyomás? - Kairi bólintott. - Sakura, miért nem mondtad, hogy nehéz neked? Idegeskedsz? Pedig egyáltalán soha nem volt miért...

   - Nem arra értem, hogy Sakura izgul! - vágott közbe Dr. Tendo.

    - Hanem...?

   - Túl sok mindent tesznek rá.

   - Tesznek... minket okol ezért?! - emelte fel a hangját. Oh, ez nem fog szépen végőzdni. 

   - Nem okolok, senkit csak arra kérem, hogy ne legyen akkora nyomás rajta. 

    - Pff... Hogy mi... Pf... Nem minket okol de mégis ezt mondja! Ez felhábórító! - csapott az iroasztalra. - Mondja maga tényleg orvos? Hogy jöhet egy ilyen diagnozisaal?

    - Apa!

     - Te maradj csendben! - mutatott rám, láttam, ahogy Kairi egy kicsit közelebb huzodik, mintha bármelyik pillanatban képes lenne arra, hogy megvédjen. De apám temperamentuma ellenére sosem bántott. - Azt mondta kiengedik. Akkor mi ez?

    - Így van, további időt nem kell töltenie a kórházba, de most jön a terápia és az ellenőrzések.

    - Huh... Hát ekkora hülyeséget még sosem hallottam. Ez tisztán röhej! - nevetett fel kellemetlenül.

    - Azt mondta, hogy a lányáért megtenne bármit.

    - Most ki akarja fordítani a szavaimat! - vesztette el a türelmét apám. - Figyeljen ide, maga nem tud semmit. Maga csak egy orvos! Sakura ezért a dologért sok mindent feláldozott, az énekesi karrierje a mindene. Nem adja fel!

    - Nem is arra kérem, hogy adja fel. Nagyon jól tudom, mennyit is jelent neki ez. Csak arra kérem, hogy jobban figyeljenek oda az időbeosztásához. - apám karba tette a kezét és kifujta a levegőt. 

    - Azt hiszi ez ilyen könnyű? Azt gondolja, hogy valamire megkérnek valamit és csak nyugodtan hátra dölve visszautasítja? Egy énekes élete nem ebből áll.

    - De abból sem, hogy kifárasszuk! - Kairi továbbra is nyugodt maradt, ám hangja tekintélyt parancsolt. 

    - Hah... Továbbra is engem hibáztat. Magának aztán van mersze! Megbiztam a lányom ápollásával és ezt kapom cserébe. Mégis hol képzeli magát! Valami zsibb vásáron, ahol alkudozhat?

    - Én csak annyit kérek, hogy egy ideig függesszen fel némi munkát. Ha bebizonyosidk a teoriám, akkor ezentúl jobban oda kell figyelnie, de ha nem akkor...

    - Akkor ne higyje, hogy megussza ezt! Teszek róla az orvosi hírneve ne legyen ugyanolyan! - állt fel apám.

    - Apa! - de ezt már én sem tudtam hallgatni.

    - Mondtam, hogy ne szólj bele!

    - Nem! Ebbe most igenis bele szólok! Hogyondhatsz ilyent?- álltam fel én is. - Egy ember életét, nem teheted tönkre! Dr. Tendo ezt nem érdmelo meg! Én... Én mellette állok! - kiáltottam hangosan, majd gondolkodás nélkül sarkon fordultam és kiszaladtam az épületből.

A könnyeim azonnal utat törtek maguknak. Hogy mondhat ilyent? Miért beszél így vele? Kairi segíteni akar nekem. Miért nem látja ezt? Miért megint csak a munka jár a fejében? Tényleg ennyire számítok? Várom az elismerést, de megfogom kapni? Hogy, mondhat valakinek ilyent.

Kiértem a közeli parkba és egy fának a gyökerébe elestem. Éreztem ahogy a bokámba fájdalom nyillal. Talán kibicsaklott. Nem álltam fel. Kiengedtem a sírást. 

    - Csak nem itt akarsz sírni? Nem lesz jó ha valaki meglát és aztán jelennek is meg a cikkek. - néhány perccel később valakinek a cipő órát megláttam. 

    - Tendo-sensei... - néztem fel az említettre. 

    - Apád nem kedvel! - mellém sétált és leült mellém.

    - Ő sok mindenkit nem kedvel, pláné, aki valami uton modján a terveibe szól. 

    - Mindig ez ment? - számítottam rá, hogy megkérdi.

    - Apám temperamentuma nem a legjobb, de sosem erőszakos. 

   - Város, hogy elismerjenek. Daichi mesélte korábban.

    - Hülye vagyok? Túl sokat törekszem, valamire amit nem kaphatok meg talán?

    - A tehetségedet senki sem kérdőjelezheti meg. Nincs egy olyan személy akinek bizonyítanod kellene. - felé tekintettem. - Sakura te elképesztő vagy! A hangod millió emberhez el fog jutni. A kisugárzásodat mindenki látni fogja!

Kairi... Én nem tudlak nem szeretni! Nagy baj, ha annak ellenére, hogy tudom mi történt veled még bizakodom, hogy megnyilsz felém és belém szeretsz? Ha abba reménykedek, hogy Miori helyébe léphetek? - Van valami az arcomon?

   - Tessék?

    - Csak úgy bámultál.

   - Nem én csak... - teljesen elvörösödtem. Sakura szedd össze magad!

   - Ah, biztos meglepődtél, hogy ilyen szép dolgot is tudok mondani 

   - Mi?

   - Nem?

    - Szerintem te egy jó ember vagy Kairi. Kedves, elszánt, erős. Bármi is legyen a pletyka a kórházba, szerinten az hamis. Te egy jó ember vagy! - kissé mintha meglepődött volna szavaimon. 

   - Most már csak Kairi lettem? - csipte meg az arcomat.

   - Au! Au! Au! - persze nem olyan erősen. 

    - Eddig még Dr. Tendo, Tendo - sensei voltam, de most már csak Kairi.

 - nézett rám szurosabb tekintettel.

    - Sajnálom! Sajnálom! Nem úgy akartam! Elnézést! Tendo - sensei! Tendo- sensei! 

    - Ez már más! - engedett el. Megmasziroztam az arcomat. - Köszönöm! 

Meglepődve fordultam felé. 

   - Tudom, hogy néha nem vagyok a legledvesebb és nem tudom jól kifejezni magam. De köszönöm, hogy ezt gondolod rólam és bizol bennem.

Kairi... 

   - Na jól van! Gyere, meghívlak egy üdítőre, mielőtt vissza mennénk. - állt fel és zsebre dugta a kezeit. 

Letöröltem a könnyeimet és feltápászkodtam. De ahogy a bal lábamra támaszkodtam fájdalom nyilalt belé.

   - Ah! - zuhantam vissza a földre.

   - Mi történt? - kapott utánam Kairi is.

   - A bokám... - fogtam azt.

Kairi oda yult óvatosan és megnézte.

   - Félre léptél, megbicsaklott. Vizes borogatás majd segíteni fog. El kell halasszuk az üditőzést. 

    - Gyere! - guggolt le elém háttal.

    - Jól... Jól vagyok...

     - Csak szállj már fel! - szólt rám. Feltápáatkodtam a hátára.

Felállt velem. Milyen jó az illata! Milyen nagy a háta, ami annyira biztonságot sugároz. 

   - Sajnálom a szüleimet. Én...

    - Nincs amiért bocsánatot kérj. Nem lesz semmi baj! Ahogy megígértem, nem fogom hagyni bajod essen és meggyógyulsz. Rájővünk, hogy mi is ez. - oh, Kairi. Egyre jobban beléd szeretek. Mi tévő legyek? Mit csináljak ezekkel az érzésekkel? Szeretlek! Már nem tudom visszavonni őket.