18.rész A pár

Monster Love

18.rész A pár

Bem:

Egy dolog járt a fejemben. Egy nyilvánvaló dolog, amit most beakarok jelenteni. Amit most, határozottan ki akarok mondani. Még mindig nem tudom teljesen leírni ezt az érzést, de egy szót tudok mondani hozzá. Egy szót kivettem és megértettem. Natsume nyomozójék által felismertem, a tetteimen, a hevesen verő szívemen és az élénk érzéseimen. Nem tudom leírni, de kiakarom mondani. Kiakarom mondani azt az egy szót, amit most érzek, azt az egy szót amire célozgatott Natusme nyomozó és amire egyszer utalt Shouta. Amiről beszélt korábban. Most őt kell megkeresnem, vele kell beszélnem. Lehet, hogy Miyako kellene legyen az első személy, akinek elmondom az érzéseimet, föleg azután ami történt. De beszélnem kell ezzel a fiúval, mivel ő is őszinte volt velem, anno és most én is ezt viszonoznom kell.

    - Shouta?! - a közeli park felé vettem az irányt és körbe körbe néztem és nevén szólítottam.

Tudtam, hogy itt kell legyen. Amióta Miyakoval megbeszélték a nézet eltéréseket, itt volt folyamatosan a közelben, ha olyan munkáról volt szó, akkor ő végezte el nekik és ha épp segítség kell akkor is áll rendelkezésünkre. Itt van és figyel minket.

     - Biztos, hogy jó ha így kijöttél? Valaki még meglássa a szarvaidat. - ugrott le egy közeli fáról.

Igen, csak a bluzomat kaptam magamra, a kabátom, botom és kalapom is ott maradt a szobába. De nem vagyok olyan messze. Bár persze, ne szóljam el magam.

    - Mi történt a ruháddal? - vajon hol volt az elmúlt időben, hogy nem tudta mi történik.

    - Te nem voltált itt amikor az egész kezdődött?

    - Daigo, Vanessa után küldött, hogy nézzem meg hova tűnik el. - hát persze. Kellene beszéljek Daigoval kicsit többet erről, jó lenne valamit kitalálni, hogy leleplezhessük Vanessát Miyako előtt. - Mi történt? Miyako jól van?! - csillantak fel szemei rögtön az aggodalomtól. Hát persz, ki más érdekelné ha nem ő.

    - Jól van! Nem történt vele semmi. Aemi elkoborolt...

   - Tessék? De hogyan lehetséges ez? Daigo hol volt?

    - Elkellett menjen elintézni valamit, Miyako igyekezett haza de...

   - Biztos, hogy magát hibáztassa, amiért az este elment. - tehát ő is tud erről, nos nem csoda hiszen a közelünkben van. Valoszínüleg látta, amikor az este elment Miyako. Vajon utána is ment? Nem akkor tudná, hogy mi történt és elkellett volna mondania Miyakonak, hogy Vanessa után nyomoz. - Beszélnem kell vele! - indult el, de megragadtam a karját. - Haver, nem vagyunk ilyen jó viszonyban. 

    - Először, nekem kell beszélnem veled! - rám nézett, felsóhajtott, majd elrántotta a karját tőlem.

    - Remélem, hogy nem azzal kezded, hogy ne bántsam Miyakot és ne játszadozzak vele... azon már rég túl vagyunk ha nem látnád. Beláttam hibáimat és nem fogom még egyszer elkövetni ugyanazt. Segíteni szeretnék és most tényleg mellette akarok lenni.

    - Nem erről van szó! - karba tette a kezeit és összeszűkítette a szemeit. - Amiről a múltkor beszéltünk.

    - A múltkor? - hát jó már rég beszéltünk erről, de... - Jaaaj, hogy akkor! - csillantak fel rögtön a szemei. - Nos mi van, talán végre ki tudod mondani, hogy mi is van a szívedben?

   - Szeretem Miyakot! Szerelmes lettem belé! - mondtam ki határozottan.

    - És ezt miért nekem mondod? Nem belém vagy szerelmes. Nem akarod bevallani az érzéseidet? Vagy azért mert tudod én mit érzek, kedves vagy és visszalépsz?

    - Nem erről van szó! Nem fogok visszalépni, eldöntöttem, hogy küzdeni fogok érte és nem adom fel. Illetve be fogom vallani az érzéseimet. Azért jöttem és mondtam el neked, mivel te is elmondtad nekem. Őszinte voltál hozzám és én is őszinte szerettem volna lenni hozzád.

    - Oh, hát köszönöm! De ne hidd, hogy meghátrálok. Nos... - lépett elém és felém nyújtotta a kezét. - Győzzön a jobbik! - vigyorodott el.

Elmosolyodtam és elfogadtam a kezét, hogy megrázzam.

    - Győzzön a jobbik!

Nem adom fel, megértettem ezt az érzést, bár szavakkal nem tudnám, még mindig leírni, de ez talán nem is olyan baj. Egyet biztosan tudok, szerelmes lettem Miyakoban, vele akarok lenni, minden egyes nap és minden egyes percet vele tölteni. Együtt járni körbe nézni a városban, üldögélni a fedélzeten, a fa alatt beszélgetni, nézni ahogy Belo és Aemi játszanak, történeteket mesélni egymásnak, bátorítani és támasza lenni, segíteni neki és vigyázni rá, megvédeni. Huh olyan fura ezeketmondani, sosem gondoltam, hogy ilyent érezhetek.

    - Bem! - felemeltem a fejem a csillingelő hang hallatára. Miyako lesitett a hajoról és elindult felém. - Mégis hol voltál?! Miért futottál el? A sebed még a végén beferdőzödhet. - hozzám ért és azonnal végig mért, hogy minden rendben van -e. Nagyon aranyos! - Mi van ha a végén nagyobb kárt teszel magadban? - felcsipeszkedett kicsit, hogy megnézhesse a sebemet és óvatosan felé nyúlt. - Jól van, nem tűnik, hogy befertöződött. Ilyent azért többet ne csinálj. Na, gyere lássuk el a sebed! - sarkon fordult, hogy visszainduljon, ám mielőtt még egy lépést tett volna, megfogtam a csuklojától. - Bem? - tekintett felém értetlenül, hogy éppen mit csinálok. - Minden rendben?

    - Szeretlek! - szemei elkerekedtek a szavam hallatán. - Szeretlek! Sajnálom, hogy a minap úgy leblokkoltam. Én... én... nem tudtam, hogy mi ez az érzés. Nem voltam vele tisztában, hogy mi is ez az érzés. Most sem hiszem, hogy letudnám írni. Nem is gondoltam volna, hogy valaki olyannak, mint én ez lehetséges. Még most sem tudom, ha megengedett. Az első találkozásunkkor már elindítottál bennem valamit, ahogy megpillantottalak először. Nem tudnám megmagyarázni, valahogy attól a pillanattól vonzodni kezdtem feléd. Megragadtál, megfogtál... nem tudom, mi a helyes szó. - nevettem fel kinosan. - És azóta, az együtt töltött idő által ezek az érzések csak növekedtek. Veled akarok lenni, még ha nem is szabad, nem is kellene... ezen már nem tudok változtatni... Valami szinten elfutottam az érzéseimtől, nem tudtam, hogy mi ez az egész ami elkezdődött bennem. De most már tudom. Szeretlek! - miközben ezeket a szavakat mondtam, fogtam a kezét és mélyen a szemembe néztem, közben meg azon járt a fejem, hogy mit is mondok? Jót? Vagy itt csak össze vissza beszélek?

Nos ennek már mindegy, ha belekezdtem végig is mondom. No meg elhatároztam magam. Emellett döntöttem és legyen ami legyen kiakartam mondani. Hogy ezután megváltozik e kapcsolatunk nem tudom. Valószínű, bár remélem, hogy attól nem változik meg annyira. Félre tenném az érzéseimet, ha ő erre kérne. Ott állunk lassan a felhők eltakarják a napot, esőt ígérve. Miyako ajaki kissé szétnyilnak, még mindig meglepődve tekint rám.

   - Ha...

    - Bem! - szólal meg mielőtt bármit is mondhatnék kissé megszeppenek és úgy érzem, mintha a szívem a torkomban dobog. - Te futottál el? - értetlenül tekint rá. Mit kérdez? - Szerintem inkább én voltam az, aki elfutott az érzései elől. - és ekkor egy csodaszép mosoly tündöklött fel arcán, ami megmelengette a szívemet. - Annyira féltem, hogy ezekkel a feltünő érzésekkel esetleg elveszíthetlek. De a minapi este, amikor ott találtalak kettőtöket Vanessával, belém hasított a fájdalom... - szomorú volt ez hallani. - De megszállt a bátorság is, ugyanis úgy éreztem, hogy ha nem teszek valamit, akkor örökre megbánom. Azért csókoltalak meg, mert szeretlek Bem! Egész este azon gondolkodtam, hogy mit kellene tegyek ezekkel az érzésekkel, hogy mi van ha ezzel megváltozik a kapcsolatunk, ha elrontottam, mindazt ami közöttünk van. De az érzéseimet ennek ellenére nem tudom és nem is akarom félre dobni. Tudod... nem tudom ha hallottad, hogy a farkasoknak van egy ilyen jellemzőjük, hogy egész életükre csak egy párt vállasztanak. Egyszer lesznek szerelmesek és nem is kell más. Nos... vérfarkas vagyok és ez bennem is megvan. Ez a jellemző rám is érvényes. Csak egyszer eshetek szerelemben és onnan kezdve szinte már olyan, mintha ő tartana földön és nincs semmi fontosabb, mint hogy ő boldog legyen. Nekem ez a személy te vagy Bem! Te vagy, az akit szeretek és soha senki mást nem fogok szeretni. Örökkön örökké szeretni foglak Bem!

Hatalmas boldogság árasztja el a testemet, így érzik az emberek magukat, amikor az érzéseik visszonzásra kerülnek. Ilyen hatalmas boldogságot tud okozni a szerelem.

    - Ne aggódj, nem kell bocsánatot kérj és nem is kell rosszul érezned magad, azért nem tudod leírni a szerlmet, hidd el én sem tudom. De nem ez a legjobb benne? Egy varázslatos, leírhatatlan érzés!

Két tenyerem közé fogtam arcát, ahogy hallgattam, majd magamhoz huztam és szorosan átöleltem. Ez annyira jó! Ez annyira különleges!

Kereken másfél hónap telt el amióta együtt vagyunk Miyakoval. Huh, olyan fura ezt mondani. Azon az este  elmondtuk a többieknek is, hogy összejöttünk. Nos meglepő módon, nem kaptunk semmi döbbenetet. Már várták ezt a hírt! De természetesen boldogok voltak és gratuláltak nekünk. Még Daigo is, aki azóta  a nap óta haragszik Miyakora. De Miyako azon van, hogy ezt megbeszéljék. Shouta is megtudta másnap és hát nem repdesett az örömtől, de nem mondott semmit. Kíváncsi vagyok ha más észrevette, hogy "mennyire is örül ennek". Miyako biztos, hogy nem. Igazából a mindennapjaink nem változtak, ugyanúgy mind eddig céljainknak megfelelően tevékenykedtünk. Talán annyi, hogy fogtuk egymás kezét, megcsókoltuk egymás vagy megöleltük egymást, sőt együtt is aludtunk. Ilyenkor a többiek mindig ránk szóltak. Na de nem kell semmi túlzásokra gondolni. Terveinkhez híven mentünk tovább, csak már kéz a kézben. Natsume nyomozó is 2 nappal később megtudta és folyton azzal volt el, hogy ő tudta, ő tudta. De nagyon örült nekünk. Nagyon kedves ember, hogy ennyire örül nekünk. Daigo egyik nap elmondta, hogy jól meggondoltam ezt a kapcsolatot? Mert ha én megváltoztatom a döntésem, Miyako nem fogja a farkasos dolog miatt. És bár nem fogja mutatni, hiszen elenged, de fájdalmat fogok okozni és magányos lesz. De megnyugtattam, hogy ilyenről szó sincs. Sosem tudnám megbántani Miyakot és már nem is akarom soha elengedni. Nem! Boldog voltam. Miyakoval voltam és ez nekem sokat ér. Minden egyes percet kincsként akarok megbecsülni és megőrizni. 

Ahogy az esti fényben üldögéltünk a fedélzeten, egymás felé tekintettünk mosolyogva. A hold fény csodaszépen világította meg őt, csak rá fénylett, mintha ki akarná emeleni és azt sugallná, hogy ne vegyem le többet a tekintetem róla, ne engedjem el. No nem mintha terveztem volna.

   - Bem, biztos vagy benne, hogy neked ez jó? Nem akarnál inkább emberré vállni? - az első pillanattól kezdve, ez volt az első kérdés amit feltett és azóta is nem egyszer felhozta.

Elmosolyodtam, közelebb huzodtam hozzá és kicsit elfordítottam, majd átölelve a mellkasomra húztam.

    - Már mondtam, hogy minden rendben. Veled akarok lenni, melletted akarok lenni és megakarlak védeni. Emberként ezt talán nem tudom ugyanúgy megtenni, mint most.

    - De... nem akarom elvenni tőled ezt a lehetőséget, hogy esetleg később megbánod és...

    - Nem fogom megbánni! - bujtam bele a nyakába és mélyen beszippantottam az illatát. - Szeretlek! Veled akarok lenni és általad sikerült elfogadnom magam, teljesen! - kezével megsimogatta a fejemet.

    - Jó... de nem akarom, hogy bármit kényszerits magadnak, ha valamikor meggondolnád magad én... - de mielőtt befejezhette volna mondatát megcsókoltam.

Ha valaki most látna, nem is hinné el, hogy én ilyen vagyok. Még az évekkel ezelőtti Bem sem ismerné el, hogy ő ilyen lenne. 

    - Szeretlek és az én érzéseim sem fognak változni. - tudom, hogy aggódik Miyako, hogy esetleg akarom az emberré változást és most elnyomom, miatta. De eldöntöttem, hogy nem akarom. Már korábban is kétségeim voltak felé, ugye mindig Miyako jutott eszemben és ilyen formában megtudom védeni jobban. No meg, közelebb még nem kerültünk erre a válaszra, hogy hogyan is alakulhatnánk azzá. - De természetesen Belonak és Belának segíteni fogok ha ezt akarják.

Miyako el mosolyodott és hozzám bujt. Ez olyan kellemes érzés, olyan jó.

    - Mondd csak, mesénél a kastélyodról.

    - Mesélni? Mit meséljek?

    - Hogyan nézett ki? Hol helyezkedett el?

    - Hmmm... - kényelmesen elhelyezkedett az ölelésemben. Magasan tornyosodott az erdő közepén. Bár éjszaka rettentő sötét és ijesztő kastélynak tűnhet, valójában egy csodaszép kék színű csillogó kastély. Amikor a Hold rá világit gyönyörű sötét kék színe beragyogja a teret és csillogni kezd, olyan, mintha maga a kastélyra került volna az égbolt. - tekintett fel az égre. - Színátmenetes lesz a kastély, gyönyörű világos kéktől kezdve a tetejétől, egészen az aljáig sötétedik.Pompás látvány! A kastélyt átölelik a fák, nincs semmi árok vagy hatalmas palló amin átkellene menni, hogy eljuss hozzá. A természet lágy ölén van. Ámbár a kapu az egy kicsit giccse szerintem.

    - Mert, hogy? - annyira szeretem, mikor mesél.

    - Mert, hogy egy hatalmas ajtó, aminek a kerete egy sárkány. Egy feltekeredő sárkányt, ami még hozzá tűzet is okád. Nos igen ez vicces lehet, sárkány egy olyan helyen, ahol vérfarkasok uralkodnak. De, van egy legenda, ami azt mondja, hogy nagyon régen a farkasok és sárkányok együtt harcoltak a békéért, a démonok és emberek között.

   - Valóban?

    - Igen! Érdekes történet. Ezért szimbolizálja a kastély kapuját, hogy általuk meg vagyunk védve, ők mellettünk állnak. Bár sosem találkoztam eggyel. Úgy tartsa a legenda, hogy anno midnegyik elpusztult. De azóta is védnek minket.

   -  Ez igazán érdekes!

    - Igen. Aztán belépve van egy kis macskaköves udvar és fogad is a kastély. Nagyon sok szoba, amikhez tekergő folyosók vezetnek. Könyvtár, dolgozó szoba, ebédlő, táncterem. Igen, hát az ünneplésekre természetesen. Az én szobám a legmagasabb torony tetején van. És tudod miért? - ahogy a kastélyáról beszélt csak úgy ragyogott az arca, de nem csodálom, hiszen az élete része, ott nőtt fel. Látszik, hogy sokra tartsa az otthonát. - Mert ott a legszebb a napfelkelte és a napnyugta. Amikor csak tudom és nem vagyok fáradt, sokszor megvártam és megnéztem. Egyszerűen elképesztő ahogy a napsugarai a hegy mögül felélednek és bearanyozzák a szobát.

   - Nagyon megnézném!

    - Ugye eljösz majd velem a kastélyomban? - szemei csak úgy ragyogtak a holdfényben.

Elmosolyodtam és odahajoltam hozzá, hogy csókot lehelessek vörös szemére. Az elmúlt napokban ezt többször is tettem, tudtam, hogy fáj neki, hogy érzi. És amikor az erejét használja, akkor érzékenyebb és gyengébb lesz. Bár valahogy eltudnám ezt a fájdalmát venni. De tehetetlennek érzem magam, ezért puszilom meg naponta, mintha ezzel elfujhantám a fájdalmát.

    - Odamegyek, ahová te is! - csodaszép mosolya, újra és újra megdobogtatta a szívemet.

   - Bem... én... - Miyako alig, hogy elkezdte a mondatát hirtelen mindkét szeme vörösen izzani kezdett. A nyakában logó holdkő pedig szintén erős fényt bocsájtott ki magából.

   - Jól vagy? - ültem közelebb hozzá és átöleltem. - Mi történt?

Néhány másodpercig tartott az egész, hamarosan újra Miyako fele más szemeivel nézhettem szemben. 

   - Minden rendben?

   - Igen! - mondta, bár kissé erősen vette a levegőt.

   - Biztos, hogy jól vagy? Nagyon kapkodod a levegőt.

   - Bem! - tekintett rám és szemeiben felcsillant az öröm. - Itt az idő!

   - Az idő, mire? - néztem értetlenül rá.

   - Holdfogyatkozás igérkezik... - nézett rám csodálattal.

   - Mi...? - de nem kellett ki mondja, hogy rájöjjek mire is akar kilyukadni. - A kastélyod, amikor megjelenik!

17.rész Vámpir a városban

Monster love

17.rész Vámpir a városban

Miyako:

   - Aj, egyszerűen ez nem történhet meg. Képtelenség! Fényes nappal van úgy járnak itt az emberek mint szardéniák.  Ha... Ha valamelyik iránt... - ekkor értünk be a város központjába

     - Nem lesz semmi baj! - Bem egész uton a kezemet fogta és próbált megnyugtatni.

Szerintem önmagát hibáztatja, de nincs amiért. Én voltam a hibás, mert gondoltam egyet és elszaladtam. Elszaladtam tőle és másoktól is csak azért mert féltem bevallani az érzéseimet. Én az úrnő... megijedt és elszaladt. Azon felül, hogy bátor lettem és tettem amit tettem, mégis mint a kutya, füleket és farkat behuzva elszaladtam. Ahelyett, hogy vállaltam volna a tettemet és megbeszélem Bem-el az érzéseimet. Csak féltem, féltem, hogy neki mi lesz a válasza, hogy ezután megváltozik közöttünk minden. És őszintén azt is bekell vallanom, hogy attól is féltem, hogy visszautasít. Igen, nem fogok mást szeretni és ha ő boldog akkor már én is boldog vagyok. De nyilván attól egy visszautasítás nem a legkellemesebb érzés. Mégis most fogja  a kezem, gyöngéden hozzám szól és szelíden rám néz.

De ez Bem... ő ilyen kedves. Bár nem is tudja, hogy nekem ezek kis tettek mennyit is jelentenek. Hogy milyen hevesen is ver tőlük a szívem. Hogy mennyit is jelentenek nekem. Megnyugtat, a jelenléte. Persze továbbra is aggódom Aemiért és hibáztatom magam azért hogy idekerültünk. De örülök, hogy Bem mellettem van. Bármi is történjék a jövőben, életem egyik legfényesebb pontja, hogy találkozhattam vele és kincsként fogom örizni a emlékeket. 

De most az a legontosabb, hogy megkeressük Aemit Jaj, kislány... annyira sajnálom, nagyon sajnálom, hogy miattam ez történt. De megyek érted! Ne félj megyek, sietek! Kérlek várj meg Aemi!

Boltokban, kis utcákban, éttermekben, parkokban körbe néztünk de Aeminek hírét nem láttuk. A szívem már a torkomban dobogott, annyira ideges voltam, hogy vajon hol van és nem e lepleződött le. A legrosszabb forgatókönyvek is lepörögtek a fejemben és már olyan terveket is kieszeltem, hogy mit kellene tegyek ha esetleg a legroszabb megtörténik és lelepleződik. Természetesen nem állok ellent, mellé állok és én magam is lelepleződöm, hogy megvédjem őt. Csak ne legyen késő! Kérlek! Egy játszótér felé fordultunk be. A gyerekek vígan játszottak együtt és a szülökkel. És az egyik sarokban, ott kuporodott Aemi is. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam a kislányt. Elengedtem Bem kezét és szaladni kezdtem felé, már szólítottam is volna meg, amikor egy kisfiú leesett és felsértette a térdét. Az anyukája rögtön odasietett és odasietett. De aemi megérezte a vérét....

    - Aemi ne! - Aemi vörös szemei felizzadtak, kicsi száját kitátotta és... Bem elkapta.

    - Au... - szisszent fel ugyanis annak ellenére, hogy elkapta a kis hegyei fogai belemélyültek.

    - Bem! Jól vagy?! - értem oda hozzájuk. - Aemi, nincs semmi baj! - tettem a kislány fejére a kezem és megsimogattam, hogy érezze itt vagyok. - Kérlek engedd el Bemet! - tudom, hogy nem akarta bántani és aggódtam Bemért, de nem szidhattam le, mert nem tudhattuk, hogy nem e fog rosszabb lenni, esetleg fellázad.

Aemi lassan elengedte Bemet és rám nézett csillogó szemmel ami könnyeket jelentett nála.

   -  Aemi... - remegtek meg kis ajkai.

    - Nincs semmi baj! Sajnálom, hogy ennek kitettelek. - simogattam meg újra a fejét. - Bem jól vagy?

    - Jól vagyok, csak egy kis karcolás. - a kulcscsontja felett lehetett látni Aemi kis fogait, helyén friss vér buggyant ki, az ő esetében zöld színű. 

Automatikusan felemeltem a kezem hogy letörölhessem, de mielőtt felé nyulhattam volna:

   - Azt hiszem, hogy idő lenne hazamenni. Nincs semmi baj kislány! - nézett szembe Aemivel, akit még mindig a karjaiba tartott. - Nem történt semmi! Most már itt vagyunk! Menjünk Miyako!

Bólintottam. Milyen szép volt ez a jelenet, ahogy Aemivel a karjában mosolyog és nyugtatja. Szép kép volt, eltudnám nézni órákig. Ha nem lennék per pillanat ilyen kedvemben, ugyanis a történtekért magamat hibáztattam. Ha nem megyek el, Aemi nem kerül el a hajó közeléből vagy ha legalább egy kicsit gyorsabb vagyok. Tudtam jól, hogy Daigo el kell valamit intézzen. Visszajöhettem volna hajnalban. De nem... én ott kellett maradjak és inkább még gondolkozzak el a tetteimen és hogy mit is kellene tegyek. Elszaladtam, ahelyett, hogy a barátaim mellett maradok és méltóan szembe nézek a következményekkel. A szüleim nem erre tanítottak, egy jó uralokodó nem szalad el a felellőség elől. Vannak kötelezettségeim, bármennyire is nehéz legyen a helyzet, türelmesnek kell lennem bátornak és szembe kell állnom bármivel is jön. Még ha szerelem érzés is aminek nem látom a kiutat, még ha a jövő kilátástalan is. Nem ez vagyok én. Miattam Aemi elkoborolt, meg is sérülhetett volna, bánthatott volna egy embert... így is miatta megsérült Bem. Ez az egész az én hibám.

    - Sziasztok! Merre merre? - jelentek meg a többiek a hajó előtt. Daigo először mosolyogva közelített meg, de látva a hangulatot arcáról lefagyott a mosoly. - Mi történt?! Megtámadott valaki?

    - Nem... Bela, megkérhetlek, hogy elvidd Belot és Aemit? - Bem karjaiból átvettem Aemit, majd letettem, hogy barátjához menjen.

Bela nem értette a helyzetet, látszott rajta, hogy meghallgatná a történteket de csak bólintott és Aemi felé nyujtotta a kezét és elindultak a közeli parkhoz.

    - Mi történt? Mi ez az egész Miyako? Hol voltatok?

    - Mindjárt mindent megbeszélünk, csak Bem megsérült hadd lássam el a sebét.

    - Megsérült?! Hogyan sérült meg?!

Nem válaszoltam rögtön. Megragadtam Bem kezét és elkezdtem befele menni a szobába, hogy ellásam a sebét. Daigo követett.

   - Eltudom látni magam... ez semmi, hamar begyógyul.

    - Vedd le a kabátod és a bluzod! - utasítottam. - Az én hibámból történt, legalább ennyit hadd tegyek meg.

    - Miyako...

    -Miről beszélsz Miyako? Mi az, hogy miattad történt, Bem sebe. Miyako mi történt? Mi ez a hangulat ami körül vesz? Miért tűnt olyan ijedtnek és szomorúnak Aemi? Egy démonnal találkoztatok? - de bármilyen krédést is fel tett, nem válaszoltam azonnal. Bem levette a kabátját, majd bluzát is elővettem egy kis vatát és fertötlenítő szert.

   -  Lehet, hogy kicsit csípni fog. 

    - Miyako az egekért! - ragadta meg a karom mielőtt Bem böréhez érhettem volna. - Figyelj már rám és mondd már el mi az ég történt veletek!

    - Aemi elkoborolt...

    - Aemi... mi az, hogy elkoborolt? Hogy koborolhatott el? Ide küldtelek téged, tudtad, hogy mennem kell és siettél ide. Nem? Miyako...

   - Én siettem... siettem de...

   - De mi de? Édes sajtom! - elengedett és idegesen felsóhajtott majd leült a közeli székre. - És mégis meddig koborlt el?

    -A főtéren találtuk meg Bem-el, egy játszótéren.

    - A főtéren?! Olyan messze?! Édes sajtom! - idegesen megtörölte arcát, mintha verejtékkel izott volna. - Te tudod, hogy éppenséggel most mit mondasz Miyako?

    - Igen tudom.

   - A főtérig... ahol tele van emberekkel... és ráadásul egy játszótéren, ahol gyerekek vannak leesnek és megsérülnek. Te fel tudod fogni éppen mi történt? Elfelejtetted, hogy 

    - Feltudom fogni. És, hogy kérdezhetsz ilyent, hogy elfelejtettem.

    - Nem, nem úgy tűnik, mert ha tudnád és tisztában lennél vele ez az egész nem történt volna meg.

    - Tudom... tévedtem...

   -  És ezzel ennyi szerinted? Ennyivel meg is usztuk. Bántott valakit? - de mielőtt a kérdésre válaszoltam volna, önmagának válaszolt. - Nem. Ezért van a seb Bem vállán, őt harapta meg. Pont akkor értetek oda, amikor megtette volna...

    - Igen...

    - Pffuuu... ezt nem hiszem el. Miyako mégis mi a franc járt a fejedben? Hogy hagyhattad, hogy ez megtörténjen. Tudod jól, hogy Aemi még nincs tisztában az erejével, egy fiatal vámpír, egy gyerek így nehéz irányítania a szomját. Ezért is, vagyunk mellette, ezért is a nap 24 órájában figyeljük őt.

    - Tudom, már hogy ne tudnám!

   - Nem úgy tűnik! - ezzel meg indulattal felállt és még a széket is felborította, amin ült. - Mert ha tudnád akkor nem történt volna meg. Mi történt volna ha megharap egy embert? Ha egy gyereket? Ha felfedi magát? Bántották volna... ki lett volna akkor mellette? Ki mentette volna meg?

    -Szerinted ezt én nem tudom?! - kezdtem kiabálni én is. - Szerinted már így is nem érzem magam rosszul és nem hibáztatom magam?

    - Alapjáraton nem értettem, hogy miért szaladtál el az este és tűntél el egész éjszakára és egész reggel is. Azt hittem van egy annyi felelőség tudatod, hogy visszaisess amint kell... - elkezdett közeledni felém és megállt centikre tőlem.

   -  Daigo, nem csak Miyako hibája ami történt... ő is nagyon aggódott a kislányért és...

    - Te ebben csak ne szólj bele! Ez most rám és Miyakora tartozik.

    - Miyako nem akarta, hogy ez történjen. Ne hibáztasd ennyire. Nagyon bánja, hogy ennyire figyelmetlen volt.

    - Miyako. egy úrnő, elkellett vezessen és el is kell vezessen egy egész népet, évszázadokig. Nekem te ne jöjj azzal, hogy figyelmetlen volt. Hogy hibázott... ő egy uralkodó, akit már nagyon régóta ismerek, soha nem hibázott, mert úgy vol tanítva. - fordult Bem felé és sziszegte a fogai közül Daigo.

    - Mindenki hibázhat és...

    - A saját érzéseit vette előre, másra. Önző módon, csak magára gondolt és minket elfelejtett...

    - Daigo... - nem mintha nem mondott volna igazat, de mégis fájt, ahogy ezeket így kimondta.

    - Ne jöjj nekem ezzel a tekintettel, mert nem érsz vele semmit. Aemi megsérülhetett volna, vagy meg is sérült. Most, hogy fogsz a szemébe nézni? Hogy beszélsz vele, hogy nem történt semmi?! Hogy minden rendben volt? Újból nem történik meg. Lelkileg már megsérült... szerinted, hogy érzi magát, hogy megharapta Bem-et.

    - Jól vagyok nem történt semmi és nem érzem...

    - Te bele tudsz gondolni, hogy egy alig 7,8 ébes kislánynak mekkora feladat egy ekkora erőt, vérszomjat elfolytania? Irányítania... szerinted ennyivel tényleg eltudod simitani a dolgokat, hogy te jól vagy és nem érzed. Egy kislányról beszélünk basszus! - ezzel epdig beleütött a közeli falban. - Bem miatt mentél el az este ugye?

Eddig lehajatottam a fejem, ám erre a mondatára felemeltem.

    - Nem az, hogy történt volna köztetek valami. Csak egyszerűen te tettél valamit ami miatt megfutamodtál. - Daigo túl régóta ismer, úgy olvas engem, mint egy könyvet. Jóban rosszban együtt voltunk, nem csoda, hogy ezt így tudja.  - Ne hidd, hogy nem látom, hogy mi megy itt végbe nálad. - fordult ismét felém. - Az érzéseid felül kerekedtek magadon és elfelejtetted, hogy mit is kell tenned.

    - Ez nem így van!

    - Dehogynem! A szerelem elvette az eszedet! Már azt is elfelejtetted, hogy mi a célunk, miért vagyunk itt, mit várunk és mit kell tennünk. 

    - Daigo!

    - Te csinálj amit akarsz, de engem és Aemit hagyj ki ebből. - fujta dühösen rám a szavakat. - Megyek és megkeresem Aemit! Beszélek vele! 

Ezzel meg sem várva, hogy bármi mást mondani akarok, sarkon fordult és ki sietett a teremből. Igaza volt. Minden egyes szava igaz volt, amit elmondott. Megfutamodtam és a saját érzéseimet vettem előtérben, nem figyeltem a környezetemre és hogy annak éppen mire van szüksége. De egy pillantra sem felejtettem el a célunkat. Visszakarok menni a kastélyomban... jó legszivesebben vinném Beméket is. De tudom, hogy ezt nem tudom rájuk erőltetni. De tudom a kötelességem és a szívem is a kastélyomhoz huz. Az adja az erőmet... az a menedékem, onnan kell irányitanom a démonokat.

    - Teljesen igaza van... minden egyes mondata helyes amit mond.

    - Miyako... ez egyáltalán nem így van. - Bem hátam mögé lépett és kezeit a vállaimra tette. - Nem tettél te semmi rosszat.

    - De, egy pillantra valóban megfeledekztem róluk, Aemiről, hogy Daigonak elkell mennie és ő egyedül marad és... - átölelt.

    - Néha az érzések elvihetnek minket. Nem akartál rosszat, megtörtént de szerencsére nem történt semmi rossz. És ez a legfontosabb. Most már hibába örlödsz azon ami meg sem történt. - csupasz felső teste az enyémnek feszült. Éreztem a böre illatát, hüvös leheletét a fülemnél. Szívverésem nagyokat szaltozott. Nem állhatna meg most így az idő? Nem lehetne, hogy megálljon néhány pillanatig és így maradjunk? Csak egy kicsit, egy kicsit hadd maradjak a karjaiban.

   - Bem... - önnyeim amit olyan régóta magamban tartok most végre utat törtek arcomon. Felé fordultam és átöleltem.

Ezt máskor tuti nem tenném meg, éppen a meztelen felső testéhez bujok. Hallom a szívverését... nem lennék képes megtenni, annyira zavarba lennék. És valószínű, hogy ezt későbbiekben megbánom, ezek után még jobban zavarba leszek Bem előtt. De most... most tényleg arra van szükségem, hogy átöleljen, hogy érezzem itt van és megnyugodjak.

    - Annyira féltem. Anynira féltem, hogy Aeminak valami baja esik... hogy bánt valaki és lelpleződik... annyira sajnálom, hogy ezen keresztül kellett mennie. Annyira sajnálom! Annyira sajnálom!

    - sss.... - simogatta a hátamat. - Hidd el, hogy Aemi nem haragszik rád.

    - De Daigonak igaza van sebet okoztam neki.

    - Nem tudjátok, mindig mindentől megóvni. Előbb útobb lehet megesett volna valami hasonló. De mindig is időben fogtok érkezni és segítetek neki. Ezt ő is tudja. És gondolj csak bele, ott volt a parkban egy kis sarokba egyedül összekuprodova. Miért? Mert rátok várt. Tudta, hogy eljöttök érte. Most megijedt és fél, de ő is tudja, hogy mellette vagytok még ekkor is. És tanult, ahogy ti is, hogy ilyen többé ne forduljon elő. Kérlek... - kicsit elhajolt tőlem, de csak annyira, hogy kezeibe vehesse az arcomat. - Nem szeretem, amikor sírni látlak. Az nekem nagyon fáj. Kérlek ne törd magad! Nem vagy egyedül és nem engedjük, hogy többször ilyensmi előforduljon. Daigo is befogja látni.

Bem... ha ilyeneket mondasz nekem csak még jobban beléd szeretek.

    - Hmm... rendben.- töröltem meg a szemeimet. - Köszönöm, Bem! Gyere, lássuk el a sebedet...

    - Én... - kezembe kaptam egy új vattát, ugyanis a korábbi kiesett valamikor a kezemből a földre és piszkos lett. De Bem nem ült  vissza az ágyára, hogy ellásam a sebét.

Érdeklődve fordultam feléje. Meg sem moccant onnan ahol az előbb állt. A földet fixirozta.

    - Bem mi a gond?

    - Nekem most elkell mennem, ne haragudj!

    - Tessék?

Értetlenül álltam a történteken, de ő csak fogta a bluzát felkapta magára és kisietett a fedélzetre.

    - De Bem a sebed... - szaladtam utána. De már csak azt láttam ahogy egyre messzebb és meszebb szalad a hajotól. Mi ütött belé? Mi történt? Valamit tettem, hogy most elfutott? Túl közvetlen voltam... megint... megijesztettem. Megvigasztalt, mert ő ilyen kedves de attól a tett amit tettem, nem változik. Viszont össze kell szednem magam. Igaza van, megtörtáént ami megtörtént tovább kell lépnünk és tanuljunk belőle. Nem engedhetem, hogy újabb ilyen történjen. Beszélek Daigoval is és Bemmel is a történtekről. Én a démonok úrnője vagyok, nem futamodok meg!

16. rész A csók

Monster Love

16.rész A csók

Miyako:

Ha valaki megkérdezné, nem tudnék választ adni, hogy miért tettem azt amit tettem. Felmentem a többiekkel, hogy ünnepeljünk. Bár be kell vallanom ez a felfedezés nem esett jól. Mármint nem állítanám meg Bemet, ha az akarna lenni, ember. Megérteném teljes mértékben, szerintem én is így döntenék ha hasonó megoldás lenne. De más szemszögből, ha emberré alakulna már biztos, nem akarna egy olyant, mint én. Mikor annyi csodaszép lány jár a világon. Miért választana engem akkor? És amúgyis, ha ember lenne sebezhetővé vállik és mellettem a veszély folyton a küszöbön járna. És nem viselném el, ha megsérülne miattam. Tehát nem állítom meg, örülök nekik, de azért szomoru is vagyok. Szóval visszatérve, ahogy a többiek ajánlották felmentünk a fedélzetre. Alig, hogy elindult Daigo italokért és ropiért, Vanessa érkezett meg. Csak oda köszönt, nem érdekelte, hogy mi újság, miért gyültünk össze, mi ez a nagy öröm, csak felénk intett mosolyogva. Talán csak fáradt. Gondoltam. Majd biztos visszajön és akkor megkérdem, hogy merre volt. Azt hittem ha már így együtt leszünk, akkor töltünk egy kcisit több időt, de amiüta itt van reggel korán elmegy és este érkezik haza. Jó volt nekem is elfoglaltságom, de azon felül nem voltam csak itt, ma is edzettem például vagy sétáltam a városban, elkísérhetett volna ő is. Hiszen olyan rég találkoztunk. Na de nem vettem fel, biztos elintézni valója akadt, majd biztos vagyok benne, hogy elmondja, mi ez a sok eltűnés. Mindig megbeszéltünk mindent, csak most... most... most így alakult. Van amikor az ember, démon el van foglalva. Ebben nincs semmi különös. 

Tudtam, hogy Bem nem érkezett fel és nem is gondoltam semmi különösre. De amikor már telt az idő és nem jött fel, kicsit aggódni kezdtem. Nekem úgy tűnt, hogy nagyon elgondolkodik. Bár nem is csodálkozom, hiszen amit megtudtak, amit láttak. Még magam is alig hittem a szememnek. Idő kell ezt átgondolni és megfontolni, hogy mi is legyen a következő döntés. Így bár, szerettem volna mellette maradni, úgy döntöttem, hogy adok egy kis időt, egyedüllétet. Azt hittem, hogy majd érkezik fel... Daigo is visszajött, már készítették az italokat és ő nem volt fent. Úgy döntöttem lemegyek és szólok neki, illetve Vanessának is. Bár Bela megkért, hogy Vanessának ne szóljunk erről az egészről. Nem biznak benne. Még idő kell. De természetesen tiszteletben tartottam a kérésüket. Első sorban őket érinti, ha erre kérnek akkor hallgatok, mert az ők dolguk, hogy kivel osztják meg és kivel nem. Ahogy lefele tartottam, meglepő módon nem hallottam semmit, csak amikor közvetlen az utolsó lépcsőfokról leléptem:

    - Bem! - kiáltott fel ájuldozva Vanessa és a következő pillanatban már azt láttam, hogy Vanessa Bem karjaiba rohan és átöleli őt.

Borzasztó fájdalom nyilalt a mellkasomban, amikor ezt a jelentet megláttam. Nem! Ez nem történhet meg! Bem és Vanessa? Nem! Nem akarom! De... de... ők a barátaim... örülnöm kellene nekik. De nem tudok. Nem akarom... én... hallottam, ahogy beszélnek hozzám, Bem magyarázkodni akart, Vanessa pedig folyton közben szólt. De nem reagáltam egyikükre sem. Szinte olyan volt, mintha az üresbe tekintettem volna. Mintha teljesen máshol lettem volna, csak a testem van ott fizikailag. Nem értem. Ők ketten, mióta? Én pedig... nem! Nem akarom! Én... Bemet... én... Rá pillantok, Bemre majd Vanessára, érzem ahogy ismét belém hasít a fájdalom, majd összeszorul az öklöm. Én ismertem meg először. Akkor miért ők? Miért így? Bem! Testem önéletre kellt, nem is tudatosult bennem egy pillanatig, hogy mi is történik csak arra lettem figyelmes, hogy Bem egyre közeledik felém. Azaz, én közeledtem feléje. Karjaim automatikusan felemelkednek, ahogy hozzá érek tenyereim arcát közre veszik s felcsipeszkedem, hogy ajkaim az övéhez érhessenek. Igen! Megcsókoltam! Megcsókoltam Bemet. Nem tudom, hogy mi lesz ezután. hogy elhuzodom, leszid és Vanessa is nekem esik, hogy lesmároltam. De ebben a pillanatban ezt akartam. Akartam bár egyszer érezni a puha ajkait. Szeretem! Szerelmes vagyok Bem-ben és vele akarok lenni. És ha ő nem viszonozza az érzéseimet? Ez van! Élünk egyedül. Ugyanis a farkasok, egész életükben csak egy párt választanak. Az vagy senki! Magányos lesz az életem, de nem bánom. Mert őt szerethetem. Amíg élek. Úgyis az utodlási dolog, megoldodik. Ezért nem kaptam eddig senkit, ezért nem éreztem senkiért ilyent még. Mert őt vártam. Mert a sors, vele kellett össze hozzon. És ha ő nem is szeret. Nekem az elég ha boldog, ha mellette lehetek. Bár ezek után talán megváltozik. De ha láthatom távolról nekem az is éppen elég. Szeretem! Szerelmes vagyok belé! Történjék bármi, nekem mindig ő lesz az első. Fájni fog ha ő mást szeret, de a lényeg, hogy boldog legyen, én majd megleszek. Szóval...

De ebben a pillanatban azt érzem, hogy ajkai gyöngéden viszonozzák az én csókomat. Kitudtam volna csattani az örömtől, szívverésem felgyorsult, úgy éreztem testem fellángol és lepkék repdesnek a hasamban. Tényleg visszacsókolt? Ez akkor! Akkor jelent valamit?! Akkor ő és Vanessa valójában nem. Ugye? Ennek jelentenie kell valamit. Ő is... ő... ugye? Kezeim hátra simulnak  a tarkójára, elkezdek játszani a hajammal, miközben ő közelebb huz magához. Percek telnek bele , ahogy ott állunk a szoba közepén és csókolozunk. 

Vagy csak ösztön? Csókolozott volna már, akár Vanessával? Vagy mással? Bela? Vagy valaki más? Ő is férfi... mi van ha esetleg egyszer már csókolozott vagy ha ez már úgy a zsigereiben van. Pusztán csak úgy csókol vissza, mert ezt kell tennie, érzi...

Én... mi van velem? Mit csinálok? Én?! Én?! Elszakad tőle, egy pillantrqa a szemeibe nézek, látom, hogy már formálja az ajkait, hogy mondjon valamit de gondolkodás nélkül kihuzodom karjaiból és kiszaladok a fedélzetre. Vanessa már nem volt a szobában. De a fedélzeten sem láttam. Daigo és a többiek felém néznek, lássák, hogy feldúlt vagyok, kérdezgetnek és közelednek de felemelem a kezeimet, hogy megállítsam őket. Egy mondatot mondok csak nekik, hogy egyedül akarok lenni. Ezzel leugrom a hajoról és bevetem magam az éjszakai városban. Megcsókoltam Bemet. Rájöttem, hogy szeretem. Hogy ő az a társam, akivel lenni akarok. A farkas kötelék megtörtént és nem is lesz már más az életemben, akiért ilyent érezzek. Nem akarok mást csak őt. Ha össze is akarnak tenni valakivel, nem fogom engedni. Engedhetném, bár fájdalmas lenne. De! Nem fogom! Ahogy eddig is eldöntöttem, abba nem megyek bele, hogy irányítsák és elrendezzék az életem. Ezekután még jobban nem fogok. Hű akarok lenni hozzá, még ha nem is ugyanazt érzi, még ha el is vállnak az útjaink, ha nem arra sodor az élet, ha nem látjuk egymást én akkor is szeretni fogom és hű leszek hozzá. Szívembe zártam és onnan nem is fog soha, semmivel kitörölödni. Ott lesz, mindig!

Bem visszacsókolt. Vajon mi járt a fejében? Vajon annyira örült ő is neki, mint én? Vagy csak ösztön volt az egész? Tiszta vénetlen, hogy visszacsókolt? Olyan jó volt! Olyan varázslatos, mesebeli. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyent tudok érezni. Akarok még! Önző módon akarok még tőle, őt akarom! Hogy nézzek a következőkben Bem szemében? Mit kellene tegyek? Mit gondol most rólam? Mit gondol amúgy általában rólam? Miért csókolt vissza? Elszaladtam. Megfutamodtam. Én... a démon úrnő, megfutamodott. Oh, ha valaki látna!

Egész reggelig bolyongtam a városban. Fáradt voltam? Igen! Bár nem volt ez az első éjjelezésem. Régen a kastélyban sokszor kellett fent maradnom elintéznem dolgokat és hosszúra elnyúlt. De amióta eljöttünk a kastélyból ez volt az első.  Szóval őszintén kicsit megéreztem a fáradtságot. De mégsem mentem haza. Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy mit kellene mondjak, hogyan kellene szembe nézzek Bem-el. Mit fog ő mondani? Hogyan fog reagálni? Ez után mi lesz közöttünk? Megfog változni a hangulat? A kapcsolat? Valószínű... de milyen irányban? Ha valaki megkérdezné, hogy megbántam a tettemet, azt mondanám, hogy nem. Nem bántam, meg amit tettem. És bármennyire is félek szembe fogok nézni vele, szembe kell nézzek Bem-el! Nem mintha lenne más választásom. Nem fogok megfutamodni. Nem mintha, nem akarnám látni a nap minden percében. Nem fogok meghátrálni. Nem mintha, nem akarnék mellette lenni. Nem fogok, úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem mintha, nem akarnám hallani a hangját és érezni az illatát. Na jó ez furán hangzodhat. De ez ellen nincs mit tennem, a kötelék megköttett, számít nekem nagyon is. Ez már ilyen farkasos dolog.

Nem messze a kikötötől az egyik parkba ültem le. Innen már biztos, hogy haza megyek. Biztos, hogy a többiek is aggódnak, hogy hirtelenjében eltűntem. Vajon tudják, hogy  mi történt köztem és Bem között? Ah, Daigo biztos, hogy lefog szidni. De majd megtudja, hogy megköttett a kötelék és elfog hallgatni. Bár valószínű, hogy ledöbben. Sosem lehet tudni, hogy mikor, hol, kivel kötödik ez össze.

   - Te, te voltál a múltkor Bem-el! - a hang irányában fordultam és megpillantottam Ogato professzort.

    - Jó napot! - csusszantam arébb a padra, mire leült mellém.

     - Te, nem vagy mutáns... - mondta halkan az utolsó szót.

   - Nem, nem vagyok az. - megráztam a fejem. - Én démon vagyok, vérfarkas. Hihetetlennek hangzik, de az emberek között szörnyek járnak. De ne féljen, nem fogják bántani az embereket, mert az törvény ellenes lenne. Illetve azon vagyunk, hogy ilyensmit megakadályozzunk, ha mégis.

    - Valamiféle uralkodó vagy köztük? 

    - Nincs is ledöbbenve? - nézek meglepetten feléje.

    - Az egyik társam kifejelsztett egy mutáns alakító szert. És valóban itt járnak közöttünk. Hasonlóak mint mi, beszélnek és gondolkodnak. Már semmin sem lepődök meg! - elmosolyodtam, rendes ez az ember. 

    - Igen, én vagyok az uralkodónő közöttük. Az én családom vezeti őket, már évszázadok óta.

    - Oh, elnézést akkor talán megkellene hajoljak. Nem tudtam, hogy ily nagy státuszu valakivel állok szemben!  - elnevettem magam. - Na így már sokkal jobb. - értetlenül fordultam felé. - Már egy jó ideje figyellek, ahogy végig sétáltál a parkon, ide jöttél a padhoz és csak bámultál magad elé. - ez volt a terve, hogy eljön hozzám és felvídit. Milyen kedves!

    - Köszönöm szépen! 

     - Valami rossz dolog történt, hogy ennyire le vagy törve?

    - Nem vagyok letörve... csak sok jár a fejemben.

   - Az mindig akad, de tovább kell mennie, előbb utobb úgyis megoldodik. Ha akarod, ha nem.

    - Ilyen egyszerű?

    - Csak ha te akarod, hogy ilyen legyen. - néztünk össze, barna tekintete bölcsességtől csillogott és kedvességet sugárzott. Ő nem olyan, mint Senpai. Ezért is mondtam el neki, hogy mi vagyok. Bár találkoztam volna vele korábban. Akkor talán nem itt tartanék.

    - Bemék rájöttek arra, hogy a könnycsepptől emberré alakulhatnak.

    - Tessék? - nézett rám meglepdőve. Elkezdtem az elejétől elmesélni, hogy mi is történt az elmúlt időszakban, ami arra vezetett, hogy erre rájöjjenek.

    - Értem! Ez még engemet is meglep, gondolkoztunk, hogy egy mutáns folyamatot vissza lehet e fordítani, de hogy pont a könnycsepp legyen a megoldás rá.

    - Valóban, hihetetlenül hangzik!

     - Te pedig szerted Bem-et és attól félsz ha ember lesz, már nem fog összetartani semmi. Sőt, nem is az, hogy nem tart össze semmi hanem félsz, hogy ő már sérülékenyebb lesz, már nem tartozik a te világodban, nem kötheted oda.

    - Én... hogy.. tessék... én...

    - Nem kell elszégyeld magad, szép dolog a szerelem. - hátra dölt a pad támlájának és feltekintett az égre. - Emlékszem amikor én is a feleségemmel fülig szerelmesek voltunk egymásba nem érdekelt semmi, csak, hogy együtt legyünk. Szép napok voltak!

    - De én is szerelmes lehetek? Hiszen...

    - Mindenki szerelemben eshet! Erre mindekinek megvan a jóga.

    - És ön szerint Bem...?

    - Hmmm... nekem úgy tűnik, hogy keresik a választ a saját létezésükre. Még sok mindent nem tudnak és nem értenek. - bólogattam. - De szerintem ugyanúgy nekik is megvan a lehetőség, hogy éljék az életüket és azt tegyék amit szeretnének. Akár ha szerelemről is van szó, megtapasztalhatják és akarhatják.

    - És mit gondol, Bem talán és én...

    - Minden meg van hozzá, hogy megtörténjen! - kacsintott felém és felállt, hogy tovább menjen.

Megakartam kérdezni, hogy honnan tudja biztosan, de nem állítottam meg. Csak elmosolyodtam. Köszönöm szépen Ogato professzor!

Bem:

Az este amiután Miyako kifutott pillanatokig csak álltam ott a szoba közepén a hold fényben és újra meg újra lejátszodott az ami történt. De nem tudtam megmozdulni, foglamam sem volt, hogy éppenséggel most mit kell tegyek, mit kellene tegyek. Csak akkor mozdultam meg, amikor a többiek lejöttek kérdezősködni, hogy mi történt, amiért Miyako úgy elrohant. Viszont nem válaszoltam, hanem bevillant, hogy utána kell mennem. Így félre lökve mindenkit kiszaladtam az utcára és elkezdtem keresni a környéken. De nem volt szerencsém. Amikor visszaértem Daigo vont kérdőre, hogy mit tettem Miyakoval. Elmondtam, hogy megcsókolt, mire mindenki megdöbbent. Daigo utána akart menni, de megállítottam, hogy ez az én feladatom. Nekem kell most vele beszélnem. Elvettem a kabátomat, a kalapomat, hogy elindulhassak megkeresni. Nagy sietségben a botomat ott hagytam, pedig talán azzal megtudtam volna keresni. Egész este az utcát jártam, de nem találtam sehol. Az én hibám, hogy elszaladt, akkor utána kellett volna menjek azonnal. Megállítsam és beszéljünk. Elmondjam, hogy... hogy mennyire örültem, annak a csóknak. Megijedt tőlem! Oh! Miért nem siettem utána rögtön? Hajnalban értem vissza a kikötöben, ahol a többiek még aludtak. Csak Aemi volt fent a fedélzeten játszott. Egy ideig vele voltam, bár nem nagoyn tudtam figyelni rá, mert folyton Miyako járt a fejemben. Hol van? Nem esett e bántodása? Nem futott valamilyen szörnnyel össze? Vagy emberrel? Senapi is eszembe jutott aki bántotta. Mi van ha vele találkozott. Ezekre a gondolatokra folyton össze szorult az öklöm. Nem birtam egy helyben ülni így ismét utnak indultam, hogy megkereshessem.

    - Bem, hát te meg mit csinálsz itt? - hallottam meg Natsume nyomozó hangját, majd amikor felemeltem a fejem megpillantottam őt és a feleségét, Nahokot ahogy egy utcába fordultam be.

Mindkettőnél jókora zacskok voltak, biztos bevásároltak.

    - Csak... sétálok. - válaszoltam lehangoltan.

    - Történt valami? Szomorúnak tűnsz. - kérdezte Nahoko.

    - Nincs semmi baj, megoldodik. - remélem. - Vásárolni voltak?

    - Igen! - válaszolt nagy mosollyal Natsume nyomozó. - Mindig együtt megyünk bevásárolni ez a mi kis közös kikapcsolodásunk. Ugye, édesem? - hajol közel feleségéhez.

    - Natsume... - aki felkuncog és meglöki férjét.

    - Tudod, amiután egy családod lesz és gyerekeid nem mindig van időtök egymásra, szóval minden egyes percet meg kell ragadni, hogy legyen közös emléketek és ne fúljon el a romantika.

    - Romantika?

    - Igen! Amikor fiatalak voltunk nagyon sok helyre elmentünk. Buliztunk, vacsoráztunk, piknikeztünk, filmet néztünk és még rengeteget tudnék mesélni. Mindig vigyáztunk arra, hogy a romantika ne haljon ki közttünk.Tudod, az egy ilyen kedveskedés a szerelmednek, hogy szereted őt.

    - Szerlmed?

    - Igen, mint nekem a drága feleségem! - magához öleli és megpuszilja.

    - Reméljük, Bem, hogy egy napon talán te is megtapasztalod ezt a fantasztikus érzést.

    - Milyen érzést?

    - A szerelmet. Hmmm... leírni szavakkal nem is tudom, hogy lehetne. De örömteli, varázslatos. Folyton arr a abizonyos személyre gondolsz, őt akarod látni minden egyes percbe, ha meglátod a szíved csak zakatol és hatalmas mosoly kerül az ajkaidra. Ha szomorú te is az vagy, ha boldog akkor meg te is. Gyöngéd érzelmek táplálása valaki iránt, amik napi szinten erősödnek.

    - Nagyon szépen leírtad, drágám! - lehelt egy újabb csókot Natsume nyomozó felesége feje bubjára.

Elnézve őket, folyton Miyako jut eszembe, folyton rá gondolok és arra, hogy talán lehetnénk mi is ilyenek. Talán ugyanazt érzem Miyako iránt, mint Natsume nyomozó a felesége iránt? Ez szerelme lenne? Elköszöntem a nyomozótól és feleségétől és sietve vettem irányban ismét a környéket, hogy hátha meglátom Miyakot és beszélni tudok vele. Ám újabb órák leteltével nem jártam sikerrel. Gondoltam lehet hazaért közbe, szóval elindultam vissza a hajóra.

 Amikor visszaértem a sétából meglepődve észleltem, hogy senki nem volt itthon. Bela és Belo említette, hogy elmennek bevásárolni, még nem érkeztek vissza. Daigot nem tudtam, hogy hol lehet bár feltételeztem, hogy Aemit is vitte magával. Talán valamit elkell intéznie. Gyanakodott Vanessára az útobbi időben, minő meglepő. És még korábban megsugta nekem, hogy lehet talált valami nyomot, amivel leleplezheti őt Miyako előtt. Gondolom akkor ezt ment elintézni Aemivel. Miyako még mindig nem ért haza. Aggódtam érte, megkellene keressem. Beszélnem kellene vele. Beszélnünk kellene a történtekről. De mit kellene mondjak?  Hogyan kellene reagáljak? Megváltozik e valamit közöttünk így most? Mellette akarok lenni, ettől függetlenül, történjék bármi.

     - Aemi? - ez a hang... azonnal felpattanok az ágyról és rögtön szemben találom magam Miyakoval, aki leérkezik a szobában.

Látom az arcán, hogy meglepődik, zavarbajön kissé hátra is lép:

     - Bem.... - megvan illetődve, szerintem hasonló kérdések járhatnak a fejében, mint nekem is. Mit is kellene mondjon? Hogyan kezdjünk neki a beszélgetésnek?

    - Aemi... nincs itthon, elment Daigoval.

     - Daigoval? - most egy pillantra értetlenség villant fel szemeiben.

    - Nincs itthon senki, Beláék elmentek vásárolni és ők elmentek valamit elintézni.

    - Nem! Nem! - szemeiben félelem villant fel és fel alá kezdett járkálni. -  Ez nem lehet igaz!

    - Miyako, nyugodj meg! - léptem közelebb és megérintettem a vállát. - Minden rendben van hiszen Daigoval van.

    - Nem! Nem Bem! Nincs Daigoval.

    - Mit mondasz? - nézek rá meglepetten.

     - Nem rég találkoztam Daigoval azt mondta, hogy Aemit itt hagyta és igyekezzek haza. Nem! Ez nem lehet igaz! A mindenit! - Miyako ajakaihoz kapott idegesen. - Nem! Nem! Ez az én hibám! Az én hibám! Ha itt vagyok, amikor Daigo elmegy akkor, akkor ez nem történik meg. Akkor nem marad egyedül és nem tűnik el. OH, szegényke! Kitudja, hogy mit érezhetett meg, mit követhett és hova lyukathatott ki. Mi van ha... mi van ha emberekkel találkozik, ha bántsák, ha megérzi a vér szagát és...

    - Ne! Ne! Ne! Miyako ne ijedj meg. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Lehet, hogy a közelben van. Csak sétál egyet a kikötöben, hiszen tudja, hogy nem mehet messze egyedül. Hallgatni szokott rátok. Nem történt semmi baj!

    - De... De... de mi van ha...

    - Nem lesz semmi baj! - odaléptem eléje és átöleltem, ezzel megállítva, hogy tovább járkáljon ide oda idegesen. - Nézzük még a környéken. Keressük meg! Ne vonjunk le téves következményeket! Menjünk együtt és keressük meg, nézzük meg itt majd aztán meglássuk, hogy hol nézzük. Ne gondoljunk a legrosszabbr. Okos kislány és ügyes, figyel rátok. Lehet, hogy nem tudja kontrolállni az erejét hirtelenjében, de emlékszik a szavaitokra, nem tenne ellene semmit.

    - Tudom de...

    - Menjünk! - fogom arcát két kezeim közé. Szemeiben könnyek villanak fel, egyre szaporábban veszi a lélegzetét. Nem jó így látnom. Persze én is aggódok Aemiért. Már a barátaink része, a család. És az én hibám is, ha figyelmesebb vagyok, ha nem jövők el reggel, akkor itt maradhattam volna vele.

    - Igazad van, menjünk!

Azonnal el indul fel a fedélzetre, én pedig követem. Aemi, kislány merre vagy? Úgye jól vagy!

15.rész Könnycsepp?

Monster Love

15.rész Könnycsepp?

Bem:

Síri csend borult, a légy zümmőgése halltasztott csak. Mindenki Belot nézte akin hatalmas vigyor jelent meg és kis, kerek, barna szemei csillogtak a felfedezésétől.

    - Belo ez nem vicces! - szólalt meg Bela.

    - De én nem viccelek!

    - Ilyen eseménydús álmod volt? - Daigo felállt és Belohoz lépett és megsimogatta a fejét. 

    - De nem álmodtam! Hallgassatok meg!

    - Srácok, adjunk egy kis időt Belonak. - kellt védelmére Miyako, aki Belotól egy hálás mosolyt kapott.

    - Amikor a nőt közelítettem meg, a nő könnyezett. És ahogy hozzáértem, rám esett egy csepp, ahol szin tiszta bőr jelent meg!

   - Hol? Hol? - Bela magához huzta és  elkezdte keresni a jelet. Felhuzta a ruhája ujjait, megnézte a nyakát.

    - Néhány pillanat után eltűnt. Viszont láttam tényleg!

    - Oh! Belo az egészet csak képzelted. Túl nagy a fantáziád.

    - Ez nem így van! Nem képzeltem! - Bela és Daigo elfordult és készülőben volt, hogy elmenjenek. - Bem te ugye elhiszed nekem?

    - Hát persze kisöreg! - simogattam meg a fejét.

Magam is képtelennek gondoltam, hiszen nem találkoztunk még ilyensmikkel egészen idáig. De nem akartam lelankadni a fiú kedvét. Annyira örült ennek a felfedezésnek. Utána kell nézzek. És ha igaz? Akkor mi fog történni? Ez csak ránk igaz? Akkor Miyakoék... 

    - Milyen jó lenne ha igaz lenne és Aemivel emberek tudnánk lenni! - ugrott jó barátja mellé Belo. Úgy látszik neki is pont hasonló gondolatok járnak a fejében, mint nekem. 

    - Én is ember tudnék lenni? - csillantak fel a kislány szemei is. - Ez igaz Miyako? - nézett bizakodva Miyakora, aki haloványan rá mosolygott.

    - Sajnos nem tudom ezt magunkra mondani, kedves! - simogatta meg a kislány arcát. - Beloék kicsit másak, mint mi, nekik lehet hogy lehetséges. De aki démonnak született, az az is marad.

    - Ooo... - szomorodott el.

Akkor ez azt jelenti, hogyha én átváltozom emberré, Miyako attól démon marad. Persze gondoltam ezt. Nem tudom min vagyok meglepődve, ha lenne hasonló már tudnia kellene róla.

    - De ha neketek igaz, akkor az szuper! Nagyon örülök nektek!

    - Hát ezután még utána kell nézni. 

    - És utána is fogunk! - álltam fel. 

    - Mi pedig a segítségetekre leszünk! - mosolygott felém Miyako.

A fejemben egy kérdés villant fel ha ez igaz és vissza lehet fordítani a mutáns folyamatot, én visszafordítanám? Ahányszor felrémlik ez a kérdés Miyakora nézek. Legyek ember? Az akarok lenni? 

Beszélnem kell Ogato professzorral erről, hátha hallott valamit.

    - Bem! - gondolkozási menetemet egy angyali hang zavarta meg. Miyako tekintett felém és intett, hogy kövessem.

A fedélzet órához mentünk, ahová annyiszor szoktunk járni, hogy ketten elbeszélgessünk. Olyan, mint a mi helyünk. Persze, mások is asználták, szóval nem mondanám, hogy csak mi használjuk. Óvatosan oda lépkedett és leült a kis kiszőgelésre, követtem én is példáját:

    - Jobban van lábad? Most a harc után, nem erőltetted meg?

    - Jól van! Egy kicsit sajog, de hamarosan elmúlik.

    - Miért szöktél így bele és szaladtál harcolni? - amikor megláttam, hogy szaladnak el és aztán láttam ott azt a démont, megijedtem és aggódtam Miyakoért, hiszen most sérült le és már is szembe kell nézzen valakivel. És az a démon ki is használta a sérülését, hiszen kiakasztotta ezzel ismét fájdalmat okozva neki. Nem is tudom, mi lett volna ha akkor nem jővünk vissza. Jó valószínű, hogy akkor is elintézik a démont, de aggódtam volna, hogy hova ment, mit csinál, mi történt.

   - Kötelesség!

    - Nem küldhetted volna el Daigot, hogy végezze el?

    - De az engedélyemmel megtehette volna, de nem akartam, hogy egyedül menjen, mert nem tudtam mennyire erős a démon és nem ülhettem tétlenül...

Felsóhajtottam és a testem önéletre kellt, előre hajoltam vele szemben, megérintettem a tarkoját és összeérintettem a homlokunkat. Miért csinálom ezt? Ilyet... még sosem tettem, hogy ennyire közel legyek valakihez. Jó ott volt Belo, meg Bela, de azért nem ugyanez.

    - Ne csinálj semmi meggondolatlanságot! És mindig szólj ha van valami baj, veled megyek!

    - Re... re... rendben! - eltávolodtam tőle, mire azt vettem észre, hogy Miyako arca vörös. Miért?

   - Jól vagy? Belázasodtál? - érintettem meg a homlokát...

    - Jól vagyok! - de erre elhúzodott. - Jól vagyok! Khm... amugy mesélj, mit mondott nektek Ogato professzor? Tudott választ adni a kérdéseitekre?

    - Nem egészen!

    - Hogy, hogy akkor az újság cikk?

    - Nem csak ő volt. Volt egy társa akivel ezt az egészet kitalálták és véghez akarták vinni, viszont kísérletek sikeretlennek bizonyultak először. Összevesztek és kiszállt belőle, azt hitte, hogy sikeretlen is maradt, mivel a társa egyedül maradt és nemt udta, hogyan lehetséges tovább vinni. Maga is meglepődött, amikor a mnap leszólitottam és, most mejgelentünk előtte.

    - És ki a társa? Megtudtatok valamit róla?

    - Nagyon rég hallott róla, azt mondta, hogy talán már nem is él.

    - Nagyon sajnálom! - csillant szemeiben bánat.

    - Nincs semmi baj! Erre is felvoltunk készülve!

    - És most mit terveztek? Amit Belo mondott?

    - Utána nézünk igen, valamitn megkeressük azt az erdőt és a labort amire emlékszünk.

     - Igen, valamit említettél. Örülök, hogy ilyensmire jutotattok és esetleg van esély, hogy emberek vagytok.

    - Szerinted ezt kellene tegyem? - valamiért arra vártam, hogy azt mondja ne tegyem, hogy maradjak ilyen. Valamiért azt akartam, hogy ő mondja meg mit tegyek.

    - Persze, ha van egy ilyen lehetőség ragadd meg! - ez... fáj... 

    - De ti...

    - Mi meg leszünk, hozzá vagyunk ehhez szokva. Nem valami hasonlóért küzdöttetek? Nektek van ilyen esély, nekünk nincs, de mellettetek állunk. És ettől nem változik meg, a barátságunk!

    - Értem... - miért vagyok ennyire lehangolt, hogy ezt mondta?

    - Akkor ezekután mindkettőnket egy erdő felé vezet az út! - állt fel és csipőre tette a kezét. - Következik a teli hold majd és megjelenik a kastély. - ha ők megtalálják a kastélyt, mi pedig a könnyek titkára rájővünk, mi lesz velünk? -  Hmmm! Azt hiszem megyek egyet edzeni, kicsit úgy érzem be vagyok rozsdásodva!

    - De a lábad?!

    - Jól leszek! - hajolt közel az arcomhoz és éreztem az édeskés illatát, ami valahogy elkábított.

    - Megyek veled!

Láttam, hogy ellent akar mondani, de nem  figyeltem rá, csak előre indultam a szemben lévő térhez, ahol edzeni szoktak és ahová kiszoktunk ülni. Egész végi mozgását figyeltem és nem egyszer emlékeztettem, hogy ne erőltesse meg magát, ha úgy érzi, hogy fáj a lába álljon le. Ekkor mindig égnek emelte a tekintetét és azt mondta "Igen, apuci, valami kérésed még van?", felém mosolyogva. Erre még nekem is elkellett mosolyognom. De csak úgy, hogy ne lássa, másképp felé szigoruan néztem. Nem szeretem ha meg van sérülve. Nem akarom látni, hogy fáj neki valamije. 1 óra után sikerölt rávennie, hogy csatlakozzak és egy kicsit edzek vele. Így elkezdtünk harcolni, persze emberi alkaban csak. Valamint én visszafogtam magam, hogy ne bántam. Ezért néha kaptam fejmosást, de nem változttam, csak mosolyogtam felé. 2 óra elteltével, leültünk a fűben, mindketten kapkodva a levegőt.  Be kell valljam azért jól esett ez a kis mozgás. Talán többször kellene kijöjjek velük. Miért ne? Beszélgettünk egyet, egészen addig amig  be nem sötétedett. Amikor visszamentünk a hajóra, meglepődve észleltük, hogy mekkora készülődés is van ott. 

    - Hát itt meg mi folyik? - kérdezte Miyako.

    - Bela és Daigo könnycseppett szereztek! - mindketten döbbenten fordultunk az említettek felé, akik csak vigyorogtak.

Igaz, amikor kijöttünk Miyakoval beszélgetni, ők is mentek valahová.

    - Mégis, hogyan szereztétek. Daigo, mit csináltál?

    - Ne csak engem hibáztass. Ez a nő személy húzott magával! - de erre a mondatra egy jókora nyaklevest kapott Belatól, mire mindannyian felkuncogtunk.

    - Ennek a nő személynek neve is van!

    - Azt hittem, hogy nem hiszel benne. - mondtam Belának.

   - Nem mondtam, hogy nem hiszek, csak... addig amíg nem látom a saját szememmel. Azt mondtad, hogy kipróbáljuk, szóval szereztünk könnycseppett és itt vagyunk.

    - De mégis honnan?

     - Nem csináltunk semmi illegálist vagy rosszat. Azért így ne nézzetek ránk! Először csak keresni akartunk valakit aki sír, aztán összefutottunk Nahokoval, Natsume nyomozó feleségével. - Miyakoval vártuk, hogy folytassák. Mégis, mit csináltak? 

    - Elmeséltem Aemi történetét és elsírta magát, amikor megtudta, hogy micsoda megprobáltatásokon kellett keresztül mennie a kislánynak. 

   - Aztán én fogtam a könnycseppett és ebbe a fecskendőbe tettem.

    - És nem nézett meg furán? 

    - De, ami azt illeti de. De kimagyaráztuk.

    - Mégis mivel? - csak összenéztek de választ nem adtak.

    - Mindegy is! Nézzük! Nézzük! - mondta Bela és leült az ágyára, mi pedig körbe álltuk.

Fogta a fecsekendőt és rá csepegtette a bőrére, a karjánál, ahol pikkelyekk voltak. És csodák csodájára, ott helyben kitisztul a bőre. Mindenki szava elállt! Hatalmas üdv rivalgás alakult ki, Bela és Belo ugrándozni kezdett. Majd Daigo ötletére eldöntötték, hogy menjünk ki ünnepelni. Elmegy hoz valami inni valót és rágcsát, mi pedig várjuk meg a fedélzeten. A többiek flementek, én maradtam, hogy levegyem a kabátom, kalapom botom. Szóval igaz. Emberi könnycsepptől valahogy emberré alakulhatunk. De a folyamat nem tart sokáig. Hmm... ezután még jobban utána kell nézni, keresni. És azután mi lesz? Emberré változunk, mindannyian? Én azzá akarok? Miyako azt mondta...

    - Bem, ugye? - jelent meg hirtelen a szobában Vanessa, neki dölt a falnak és mosolygott felém.

    - Igen! - válaszoltam egy kedvűen és kiengedtem a hajamat.

    - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket! - indult meg felém majd a kis asztalra ami középen volt leült és előre hajlott felém. - Milyen szerencsés Miyako, hogy egy ilyen férfival találkozhatott... - miért mosolyog ilyen furcsán és miért rebesgeti a szempilláit ennyit?

    - Nem annak kellene örülj, hogy Miyakoval találkoztál? - felálltam és arébb mentem, hogy a kabátom zsebébe tehessem a hajgumit.

    - Természetesen annak is örülök. Már hogyne örülnék, rég találkoztunk...

    - Miért nem kerested fel korábban? Nagyon hiányolt, ahogy nekem mesélte, jó barátok vagytok.

    - Igen! De szerettem volna egy kicsit felfedezni a világot. tudod néha jól jön a magány, kipróbáld magadat. - felállt és odasétált hozzám, majd leült egész közel mellém.

    - Miért csak most jöttél vissza? Honnan tudtad, hogy Miyako itt van?

    - Nem tudtam! - kerekedtek egészen ki szemei és nézett rám ártatlanul. - Vénetlen egybeesés. De ne még beszéljünk Miyakoról! Hanem mi lenne ha rólad beszélnénk? - ezzel elkezdett karomon felsétáltatni ujjait. - Szívesen megismerkedném jobban veled. Mondd csak te nem? Sőt talán a legközelebbi uton, elkísérhetnél, mehetnénk együtt, te nem akarsz világot látni?! - nézett fel rám és valami furát kezdtem érezni. Nem tudom megmondani mit, kicsit szédültem is, hogy őszinte legyek ahogy a szemébe néztem.

    - Nem különösebb képpen vállnék meg a csapatomtól! - álltam fel. 

    - Bem, te olyan kedves vagy, olyan összetartó! - lépett ismét hozzám és mindkét kezét rá tette a mellkasomra. - Bár találkoztam volna korábban veled, mint Miyako! - miért érzek a hangjában valami dühöt, gunyt, nem is tudom, amikor Miyaki nevét mondja? Nekem itt valami nem tetszik.

    - Ez... - megfogtam a kezeit, hogy leszedhessem magamról. - Nem változtatott volna semmit.

    - Ugyan már, Bem, ne mondd, hogy közömbös vagyok számodra? Nem vagyok közömbös egy férfiank sem!

     - Nem tudom miről beszélsz, én nem látok semmi különlegest benned. Szerintem Miyako sokkal de sokkal szebb nálad. Ne próbálkozz semmivel, tudok, mindent Miyakotól és Daigo is elmesélte, hogy milyen kis trükkjeid vannak. - ezzel pedig ellöktem magamtól, mire feldultan nézett rám. - Nem bizom meg benned egyáltalán! Érzem, hogy itt valami van és ne hidd, hogy engedni fogom, hogy bárhogyan is bántani akard Miyakot!  - néztem rá elszántan és dühösen. Megfogom védeni Miyakot!

 Csend telepedett ránk és jó néhány perc beletelt, míg újra megszólalt. Sőt, először felnevetett:

   - Hahaha! - összeszűkítettem a szemeimet értetlenül, hogy éppen most mit is nevet? -   Szóval megakarod védeni azt a kis, szerencsétlen, selejtes démon úrnőt! - felmordultam. Tessék, ki is mutatta a foga fehérjét, ha már nem borulok a karjaiban.

    - Hogy beszélhetsz így a barátnődről?

    - Valamikor tényleg az volt! Be kell valljam. Valamikor felnéztem rá, vérfarkas, az egyik legerősebb és legbefolyásosabb szörnyeteg. Irigylésre méltó hatalma van. Még korábban találkoztam vele, mint gondolná, egy edzés alkalmával amit a palotába tartottak és meghívták. Lenyűgözött ereje és eldöntöttem, hogy megismerkedem vele. Tényleg az elején barát akartam lenni.

    - De aztán?

     - De aztán, kegyelmet mutatott az emberek felé, békét akart... fujj! Undorítóan hangzik!

    - Ezért te képes voltál a barátod ellen fordulni?

    - Képes voltam rájönni, hogy milyen gyenge is és most már selejtes is a szeme miatt. Már nem ugyanolyan, mint régen volt. Már nem olyan fenséges.

    - Szörnyű vagy! Nem fogom engedni, hogy bántsd Miyakot. És ő maga is rá fog jönni, hogy milyen ember is vagy te valójában.

    - Azt majd meglássuk... - mosolyodott el ismét gonoszul, majd a következő pillanatban átszellte a kettőnk közötti távolságot és átölelte.- Bem!

Erre egyáltalán nem számítottam. Mit csinál most éppen? Az előbb még veszekedtünk, megmutatta az igazi arcát, most meg miért...?

    - Itt meg mi történik?

Ez a hang... döbbenten fordultam a hang irányában és pillantottam meg Miyakot, ahogy épp lefele tartott a fedélzetről. Meglepődött, hogy minekt így látott, ilyen helyzetben.

    - Miyako... - Vanessa elhuzodott tőlem és felvette újra nyájas álarcát. Oh, micsoda undorító nőszemély.  - Miyako mi csak... tudod... 

    - Miyako, ez nem az aminek látszik! - vágtam rá rögtön, nem akartam, hogy bármiféle félreértésekbe essen. Ez a nő személy, tudta, hogy Miyako jön? Ez volt a terve, hogy ilyen helyzetbe kapjon el Miyako. De miért? Ezzel mit ér el?

    - Miyako, figyelj én és Bem...

    - Nincs semmilyen én és te! - szóltam rá szigoruan.

    - Most mit akarsz titkolozni? Látott , mindent.

     - Mit látott? Te öleltél meg, csak úgy hirtelen. 

    - Nem mondd, hogy nem akartad.

    - Nem akartam! - kiáltottam el magam, már kezdtem dühös lenni. Mit képzel magáról ez a nő személy? Ah! Leakarom leplezni Miyako előtt, hogy lássa meg az igazi arcát.

    - Miyako, figyelj...

Miyako felé néztem, aki eddig nem szólalt meg, sőt nem is nézett ránk, hanem a padlót bámulta. Dühösnek tűnt és szomorúnak. 

    - Miyako... - Vanessa oda akart lépni hozzá és már emelte is a kezét, hogy megérinthesse, de Miyako ebben a pillanatban ellépett tőle és megindulta felém.

Fogalmam sem volt, hogy mire készül. Dühös most rám? Azt, hiszi, hogy én és Vanessa....

    - Miyako én... - de mielőtt bármit is mondhattam volna, Miyako felcsipeszkedett, tenyerivel arcomat közre vette és ajakival az enyémhez érte.

Ledöbbentem. Többsözr is láttam már ezt, ahogy az emberek, szerelmes párok csinálják. Csók... csókoloznak. Most, Miyako megcsókolt engem! Ez... ez... ettől pedig, annyira dobog a szívem és olyan boldog vagyok. De miért? Mi ez az érzés? Kezeim automatikusan láncolodnak kecses csipője köré, majd becsukom a szemem és viszonzom a csókot. Remélem, hogy jól csinálom, még sosem csókolztam. Igyekszem gyöngéd lenni. Olyan puhák az ajkaik, olyan édesek, mint a méz. Ez a csók... az első csókom, Miyakoval és ennek ennyire örülök.

14.rész Rusnya?

 

Monster Love

14.rész Rusnya?

Miyako: 

   -Miyako, hogy vagy ma reggel? - ült le mellém Daigo.

Az este, amikor visszaérkeztünk nem kis frászt sikerült, mindenkiben be ültetnem. Senki sem értette, hogy mi történt. Bem pedig egész este gyöngéd volt velem. Olyan kedves, a saját ágyába fektett le és gondozott, hozott vizes rongyot a bokámra és az étlet is az ágyba hozta. Aztán elmeséltük a többieknek, hogy mi is volt. Daigo dühös lett és magát hibáztatta, pedig mondtam, hogy nincs amiért rosszul éreznie magát szerencsére, hogy nem voltam egyedül, mert ha Bem nem lett volna még mindig a lyukba kuksolnék. De kimentett és ezért hálás vagyok neki. Még Daigo is megköszönte ezt. A két kisebbik rajzoltak nekem, hogy ne érezzem a fájdalmat. Igazából nem fájt egy idő után. Bela elemnt és vett kötszert, amivel Bem bekötötte a lábam. Vanessa volt az egyetlen aki csak mondogatott, hogy milyen rossz, hogy ez történt és nem hiszi el, hogy képesek ezt tenni az úrnővel. Fel alá járt meg ő is mondta, hogy elkellett volna velünk menjen, de nem tudta. Ha korábban ér vissza meg így úgy. Daigo vacsora után elmondta, hogy neki ez nem tetszik és furcsálja Vanessát, de mondtam, hogy csak nincs megszokva vele.

   - Jól vagyok! Már nem is fáj... - vigyorgok felé, mire felhuzza a szemöldökét és megnyomja a bokám. Erre az arcom egy pillantra fájdalomtól görnyed el.

    - Látom!

    - Jól van, jól van. De már sokkal jobb! A többiek?

    - Bemék kint vannak a fedélzeten, Aemi is ott van. Vanessa kora reggel elment.

    - Elment?

     - Igen. Pedig, még az este, hogy aggódott miattad és most itt hagyta a barátnőjét.

     - Biztos csak, közbe jött valami és amúgyis nem kell most mellettem gubbasztania.

     - Miyako, vedd észre már Vanessa, nem az aki régen volt. Sőt sosem volt az, akit neked mutat, az egy álarc, az orrodnál fogva vezet!

     - Daigo! - tettem karba a kezem. - Tudom, hogy nem kedveled de attól még nem kell így beszélned róla.

     -Ah! - kiáltott fel és felpattant az ágyamról. - Hozzám ne jöjj sirni, ha elárul! 

    - Daigo! Daigo! Én nem sirok! - hagyott egyedül a szobába. Komolyan ennek meg mi a baja?!

      - Minden rendben? - lépett be Bem.

    - Igen, persze csak  Daigo, nem bizik Vanessesában. A szokásos!

    - Jobban vagy? - hmm, miért tűnik úgy, hogy valahogy elengedte Vanessa nevét a füle mellett. Nem az, hogy vártam volna bármit is mondjon, de mintha ahogy a nevét mondtam volna, egy pillantra elkomorodott. Nem biznak meg ők sem benne. Még kell idő!

    - Igen! Köszönöm szépen még egyszer, hogy az este elhoztál.

     - Nincs mit!

     - És izgatottak vagytok, hiszen hamarosan mentek Ogato professzorhoz? Kár, hogy nem csatlakozhatok.

     - Nem akarsz jönni?

     - Hát, szeretnék őszintén. De szerintem ez a ti dolgotok lenne. Rátok tartozik először.

    - Egy csapat vagyunk Miyako, ez már rátok is tartozik. - ez jól esett. - De pihenned kell, a bokád miatt. Szóval gondoltam, hogy nem jössz. - mosolyodott el, amitől egy ütemet kihagyott a szívem, majd vad dübörgésbe kezdett amikor kezét a fejem bubjára tette és megsimogatta.

Ez a pillanat... Egyedül maradtam a szobában és újra és újra lepörgettem a fejemben a jelenetet. Majd, mint egy tini felsikoltottam és toporogni kezdtem.

Hogy az idő teljen, olvasni kezdtem. Huh, jó rég olvastam. Kikapcsolt mindig is az olvasás és elutazhattam helyekre, szituációkban amit talán démonként nem tehetek meg. A könyvek amiket olvastam semmi szuperfeletti erők, fantázia dúsak nem voltak, normális, hétköznapi történetek. Mert nekem az volt, ami rendkívüli volt.

    - Miyako! - már egy jó óra eltelhetett, amikor Daigo berobbant. - Rossz előérzetem van, azt hiszem, hogy démon van a közelben.

Lecsaptam a könyvet és azonnal elindultam kifele vele. Legszívesebben biztos, hogy nem szólt volna, de kötelessége volt, mert egyedül egy démont nem intézhetett el, csak én megengedem. És én nem engedtem volna egyedül. Ahogy kiléptem mélyet szippantottam a levegőben, koncentráltam és megtaláltam. Egy nyálka démon, egy kis utcában fényes nappal, nőt visz a karjaiban. Oda kell mennünk!

    - Erre! - egyszerre indultunk el hármna, ahogy máskor is, hogy ezt elintézzük.

Ahogy a kikötőből kifele tartottunk, összefutottunk Bemékkel, akik visszafele tartottak. Meglepődtek, hogy szembe megyünk velük. De nem kérdeztek semmit csak sarkon fordultak és követtek minket, egészen ahhoz a bizonyos szűk utcáig, ahol ott volt a démon.

     - Te meg mégis mit képzelsz? - teszem csipőre a kezem és egyenesen a démon szemébe nézek, aki arra készül, hogy a kezeiben tartott nőt megjegyezze nyálkájával ami egész testét beborítja. Gusztustalan!

   - Oh, úrnő! Micsoda megtiszteltetés! - vigyorog el és sárgai szemei megcsillanak a napfényben.

    - Az egy démon? - hallom Bela undorodó hangját. Hát igen vannak ilyenek is, kinézetre nem a legszebbek. Bár melyik démnon az? Csak csábítani tudnak emberi mívoltukban, hogy áldozatukat becserkésszék. Biztosan így volt ez a nő is, nem is tudta hogy a jóképű férfi mögött mi áll. 

 A szörny elengedte áldozatát és hatalmas vigyorral felállt. 

     - Minek köszönhetem látogatását? Látom nem is egyedül jött, sőt valaki újakat is látok.

    - Ne játszadozz! Tudod jól, hogy miért vagyok itt. Mit akartál éppen tenni ezzel a nővel?

    - Én! Semmit! Van egy kis kapcsolatunk, ő maga jött ide el.

    - Na persze! Elcsábtottad emberi formádban és most kimutatod a fogad fehérjét. De ne hidd, hogy csak úgy engedem! - ezzel rá vicsoritottam fehér fogait majd a következő pillanatban átalakultam. Ugyanúgy követtek a többiek is.

    - Hát ezek meg mik?! Milyen rusnyák! - lepődött meg Bemék átalakulásán.

    - Ide figyelj! - jelentem meg a semmiből előtte és karmaimmal megkarcoltam az arcát. 

    - Ah! 

Hogy beszélhet így róluk? Ők nem rusnyák! Ne nevezze így őket. 

     - Te kis... - de mielőtt megtámadhatott volna, Bela kevert le neki egyet.

Nem volt valami erős démon és ez érthető. Csak az alacsony, gyenge démonok sülyednek le ide, hogy ezt akarják az emberekkel. Vannak erősebbek is, de ritka eset. Viszont akkor is nekem valami fura volt itt. Miért ilyen nyiltan nappal? Általában éjszaka támadnak, úgy nehezebb észrevenni, jobban bujdosnak de most fényes nappal egy kis utcában.

    - Mondd csak, talán te állítottad azt a csapdát a minap?

     - Milyen csapdát? - nem, éreztem a jelenlétét, egyáltalán nem volt ilyen gyenge. Nem ő volt.

Akkor csak vénetlen egybessés, hogy ez történik azután? 

    - Miyako vigyázz! - sosem felejtem el, hogy ne bámészkodj a csatatéren. Vagyis legtöbbször sikerül, most ugyanis a démon kiakasztott és pont a fájos lábamat.

Felszisszentem és találkoztam a földdel. A démonra morrogtam, mielőtt azonban bármit is tett volna, Belo és Aemi egyszerre mentek neki, a lökéstől leesett és Daigo és Bem azonnal lefogták, Bela pedig megkötözte. Szép kis csapatmunka! És akkor elvoltak, hogy nem leszünk egy jó csapat. Bem felém nézett, amiután sikerült megállítani, felé mosolyogtam, de mielőtt a segítségemre jött volna:

    - Mi ez? hol vagyok?! - felébredt a nő. - Mi van rajtam? Én.. .én... - félelemmel teli tekintete ránk szegeződött. - Ezek... ezek...

Bem volt a legközelebb hozzá így ő próbálta meg közelíteni, de a nő rettegett.

    - Ne! Ne! Az meg mi?! Mi vagy te?! Menj el! Hagyj békén! Ne! - a nnő egyre hátrébb kúszott, amig a falnak nem ütközött. Csak annyit látott, amennyit akart, hogy Bem, egy mután felé közeleg. Valami olyan amivel nincs megszokva, ami furcsa és nem e világi, ami félelmetesnek tűnik, de a tekintetében nem nézett volna. Ugyanis az gyöngéd volt, segítőkész és bánatos, hogy ekkora félelemmel tekintett rá.

Ehhez hozzá kellene legyünk szokva, mindannyian, mégis fájdalmas. Sőt talán valamiért úgy érzem, hogy fájdalmasabb, azt látnom, hogy mily bánat van Bem szemében, mint amikor tőlem félnek így és azt látom. Az, hogy ilyen bánatos nem akarom látni, nem akarom, hogy szomorú legyen.

    - Csunya! Rusnya! Menj el! - kiállt a nő és összekuporodik minnél jobban a falhoz nyomodva, hátha betudná szippantani ebbe a pillanatban.

Felsóhajtok, bánatosan. Hosszú út áll előttünk, hogy el legyünk fogadva. De valamiért úgy érzem, hogy Bem-el... és a többiekkel is természetesen, nem olyan lehetetlen. Oda sétálok Bem-hez, amire persze a nő felsikolt és már engem is elakar küldeni. Bem vállára teszem a kezemet és jelzek, hogy lépjen hátrébb. Bánatosan bólint és ellép tőlünk, legugolok:

     - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! Elfogod felejteni hamarosan ezt az egészet! - ahogy ezt kimondom szemeim erősebben kezdenek izzani és bevetem az erőmet, hogy elfelejtessem vele a mai eseményeket. Sőt azzal a démonnal való találkozást is emberi formában. Bár haloványan valami rémleni fog, de talán csak azt fogja hinni, hogy egy este, egy buliban összefutottak és táncoltak de semmi több nem volt. A lány technikám után elaludt. - Haza kell vinni őt!

    - Haza? Ilenyt még sosem csináltunk! Miért?

     - Miyako mit csináljak a démonnal?

    - Mi az, hogy mit elkell fogja a rendőrség! - értetlenkedik Bela.

     - Az nem lehet, ezt te is tudod jól.

     - De ez szokott lenni a formátum, mindig.

     - Igen, de olyankor emberekről van szó. Ebben az esetben démonról, nem adhatjuk át emberi kezekben, nem biztonságos. És a lányt is ezért kell hazavinni, ha itt felébredne, nem értené, hogy mi történt bepánikolna és kitudja, hogy mik jutnának eszében.

     - Dehát nem kitörölted az emlékeit?

     - De! Viszont sosem lehetünk biztosak, hogy milyen érzések lappanak az emberek mélyén. Kitudja, hogy valójában, ez a nő mit érzett a férfi iránt és ha elfogja itt a rettegés, még a végén felbukkanó érzések során elkezd derengeni valami. Haza tudnátok vinni? - néztem Beláékra.

Az említett, nem nagyon örült ennek, de végülis bólintott. Visszaváltoztak emberi formában és Beloval a nőhöz sétáltak. Én a démon felé fordultam:

     - Remélem tudod, hogy ez következmények nélkül nem marad el.

    - Oh, jaj! Mi lesz velem, az úrnő megfog ölni. - gunyolodott. - Hát gyerünk, ha van hozzá merszed. Hallottam ám rólad, tudom, hogy meggyengültél az emberek miatt. Nem érdemled meg, hogy úrnő legyél. Te egy senki vagy!  - felmordultam, de mielőtt bármit is tettem volna valaki más megelőzött és egy jókora ütéssel lekevert neki.

     - Bem! - ez a személy ugyanis nem volt más, mint Bem. 

Meglepődve fordulok hátra, de ott már Bela és Belo nem volt és a nő sem. Viszont Bem itt volt, tehát ő nem ment velük.

     - Te meg ki a fene vagy, hogy azt képzeled megüthetsz?!

     - Te meg ki a fene vagy, hogy azt képzeled így beszélhetsz hozzája?! - vágott vissza Bem, szemei szinte szikrákat szortak. Bár szerintem azért volt mérges, amit tenni akart egy ártatlan emberrel, mégis kicsit örvendeni kezdtem, hogy talán mindezek mellett, egy kicsit, egy iciripicirit talán engem akar védeni. 

A démon felüvöltött és kiakart szabadulni a kötélből, amivel Daigo megkötötte, hogy bántsa Bemet. De ezt már  nem nézhettem tétlenül, ellöktem az útból Bemet és megfogtam a démon fejét, mélyen a szemébe néztem, mire amaz kínok között felüvöltött, majd elvesztette az eszméletét.

    - Daigo, tudod mit kell tenned!

Daigo bólintott, majd egyszerűen vállára kapta a démont és el is sietett vele. Visszaváltoztam emberi alakban és Aemi felé nyújtottam a kezem, aki mosolyogva odaszaladt és elfogadta.

    - Menjünk haza! - néztem Bemre, aki végre elmosolyodott, bár nem volt teljesen, őszinte mosoly, azt láttam.

Aemi felé nyújtotta a kezét és el is fogadta, de még így is látszodott rajta, hogy aggasztja valami. Történetesebben, az ami az előbb történt, amit a nő kiáltott. Beszélnem kell vele.

    - Hova vitte Daigo?

     - Hogy megkapja méltó büntetését.

     - Megöli? - megráztam a fejem.

    - Bár azt érdemelné, a törvényeink kicsit másképp szólnak, mivel nem tette azt amit akart, csak épp akarta és időbe érkeztünk, ezért börtön vár rá.

    - Börtön de hol?

    - Egy helyen kicsit messze van innen, mélyen az erdőben a föld alatt. A kastélyom eltűnése után bukkantuk rá, meglepő módon a családunkhoz tartozik. Nem tudom miért nem tudtam addig róla. Aztán azt hallottam, hogy régen odazárták a törvény szegő démonokat, lényegében csak újra felhasználtuk. - Bem bólogatott.

Közben természetesen úgy, hogy senkinek fel sem tűnjünk vissza fele sétáltunk hárman a hajóhoz. Kezdjük, ott, hogy kicsit szedett vetettek voltunk és Bem-nek nem volt felső testén ruha. Így kilátszodtak a vállán lévő pikkelyek. De mondjuk ami engem  még jobban zavart, igen, komolyan mondom, hogy meglátta volna más is a felsőtestét. Olyan... jól nézett ki. Annyira végig simitanám a kezem rajta és... Miyako, mégis mire gondolsz?! 

   - Bem mi a baj? - lépek a hajó orrához, ahol egymagában ül. Már visszaértünk, sőt már Bela-ék és Daigo is visszaért. Mindannyian bent voltunk, kívév Bem.

    - Tudom, hogy hozzá kellene már szoknom, de mégsem tudok. fáj, amikor azt látom, hogy annyira rettegnek tőlem.- mondja könyökölve térdén és a vizet bámulva.

    - Ehhez sosem lehet hozzá szokni. - dölök hátra és felnézek az égre.

   - Bocsánat, én itt panaszkodom pedig te is ugyanezt többször is átéled.

   - Nincs amiért bocsánatot kérj! - teszem vállára a kezem és rá mosolygok. - Nem tudunk hozzá szokni, de elérhessük, hogy megváltozzon benne a nézetük. Nem gondolod? Ahogy beszéltük, képesek vagyunk elhozni a békét az emberek és szörnyek között. 

    - Te... te nem gondolod, hogy rusnya vagyok? Csunya? - felemelem az egyik szemöldökömet.

    - Hogy én? Hogy gondolhatod, hogy ezt gondolom?

    - Csak rám kell nézni... már ebben a formában... - leveszi a kalapjáb és kis szarvai előbukkanak. - sem vagyok remek és a mutáns alakomban hát... szerintem hasonló gusztustalan, mint a korábbi szörny...

    - Nem! - vágtam rá egyből, mielőtt bármi újabb önsértő mondatot mondana ki. - Ez nem így van! Nem vagy rusnya, csuf és ne hasonlítysd a korábbi szörnyhöz magad. Ez nem így van! Te nem vagy olyan! - fogom arcát kezeim közé és kényszerítem, hogy szembe nézzen velem. - Tudod mit látok én? Én egy erős alakot látok, akinek a szíve... - teszem az egyik kezét a bal oldalára, ahol a szíve található. - kedves és lágy. Ha emberi alakban van, ha nem ez akkor is igaz és jóképű vagy, hidd el nekem!

Végig simitok a mellkasán, miközben szelid mosolyra huzom az ajkaimat. De ekkor bevillan. Ezt, én most hangosan mondtam ki?! Konkrétan, elmondtam, hogy jóképűnek tartom? Ez... ez... olyan zavarbaejtő! Gyorsan elkapom a kezeimet és az arcoat is elfordítom, hogy ne lássa amaz vöröss válik.

    - A lényeg... ami lényeg... ne gondolj ilyenre. Nincs amiért ilyensmin járjon a fejed és tróörjed magad. Szerintem én szörnyetegebb vagyok, mint te... vagy mint bárki más.

    - Ez nem így van! - meleg érintését érzem a kezemen, majd felé fordulok és elveszek csillogó barna szemeiben. Igen, Bem jóképű! Nagyon is! - Nem vagy te senkinél sem szörnyetegebb, sőt azok akik elhagytak és az az ember aki elárult, az szörnyetegebb, mint te. Te hiszel az emberekben, hogy eltudnak fogadni és abban, hogy egy napon együtt élhet szörnyeteg és ember. És az alakod... - ezzel szabad kezével, amivel nem a kezemet fogta hátra simitotta a hajam, így felvillant a vörös szemem. - akár emberi mivoltodban, akár farkas mivoltodban, nem csuf, nem félelmetes, rendkívüli és gyönyörű!

Csak ott ülünk egymással szemben, fogjuk egymás kezét, míg ő másik kezével az arcomat érinti. Érintése meleg és gyöngéd, olyannyira gyöngéd, hogy még ilyet sosem éreztem. Barna iriszei őszintén és lágyan villanak fel, amik egészen belém ívodnak. Szeretem, szerelmes vagyok Bembe!

    - Bem! Miyako! - amikor meghallokm Bela hangját, rögtön felszököm és elfordulok Bemtől. Szerintem eme tettemen meglepődött, mert éreztem, mögülem egy kis furcsálodó tekintetet. De egyszerűen zavarbajöttem, hogy nézett volna ki ha úgy abba a pozicióba talál minket?  Intim pillanatnak tűnt volna, ahogy én magam éreztem?

    - Bem, Miyako gyertek be Belo mondani akar valamit! - úgy tűnt, hogy Belanak nem esett le semmi.

Érdeklődve tekintettünk össze Bem-el, majd visszaindultunk a fedélzetről. Lent, mindenki körbe volt ülve és Belo-ra tekintett, várta, hogy elmondja miről van szó.

    - Mi a baj kisöreg? Történt valami? - ült le mellé bem és megveregette a hátát.

    - Nem! Vagyis igen... de nem rossz dolog. 

     - Csak nyugodtan Belo végy egy mély levegőt és mondd el. - mosolyodtam feléje kedvesen.

Így is tett, hatalmas levegőt fujt be majd ki és szólásra nyitotta a száját:

    - Emberré tudunk változni, de úgy, hogy abba a formába is maradjunk! - hogy mit mondott?